A legendás jazzmuzsikus, Charles Lloyd idén töltötte be a 80. életévét, mégis, mintha újjászületett volna az elmúlt 5 évben, nemrég új lemezzel jelentkezett. A BMC pedig az egyik legnagyobb hatású magyar vonós, Végh Sándor eddig ki nem adott műveit jelenttette meg. Gramofon toplista, második helyezettek.

- hirdetés -

A 80 éves jazzikon, Charles Lloyd valóságos reneszánszát figyelhetjük meg az utóbbi öt évben, amióta a nagy múltú márkához szerződött. Minden évben újabb – jobbnál jobb – album jelzi ezt a folyamatot, amelyekről mi is a legnagyobb elismeréssel szóltunk lapunk hasábjain. Nos, ennek az örömteli folyamatnak újabb állomása ez az album.

Lloyd az a muzsikus és komponista, aki bármihez is nyúl, abból remekmű lesz.

Ki gondolná, hogy a country-zene házasítása a jazzel ilyen nagyszerű eredményhez vezet? De miért is ne lenne így, hiszen Lloyd vonzódása a népzenéhez, de még az olyan „sweet music”-hoz is, mint a hawaii melódiák (Song of the Islands) már az 1960-as évek első felében kiadott Columbia lemezein is tetten érhető volt. A country pedig Amerika népzenéje.

Különben is, a jazzben nem a mi, hanem a hogyan a lényeg

Gondoljunk csak Lehár Vilja-dalára, amely a klasszikus Coltrane Quartet előadásban spirituális himnusszá nemesül. Lloyd spiritualitása pedig ugyancsak egész pályáján vörös fonálként húzódik végig. Ha van a Coltrane utódlásában szóba jöhető művész, ő az elsők között említhető. S ha már egy country-orientációjú albumról beszélünk, akkor el kell mondani, hogy az érdes hangú Lucinda Williams sem példa nélküli a modern jazzben. Kifejezetten emlékeztet a William Parker együttesében szereplő Leena Conquest művészetére…

Ő a számok felében énekel, négyet maga is jegyez, egy pedig Jimi Hendrix Angel című klasszikusa. Persze a vokális számokban is nagyívű tenorszólókat hallhatunk. A hangszeres darabok közül három Lloyd, egy Monk, a Ballad of the Sad Young Man pedig Fran Landesman szerzeménye. Utóbbiban Lloyd gyönyörű fuvolajátékát élvezhetjük. A kísérő zenészek sem akárkik: Bill Frisell gitáron, Reuben Rogers bőgőn és Eric Harland a doboknál. Külön kell szólni a pedálos acélhúros (nálunk hawaii néven ismert) gitáron játszó Greg Leiszről, aki remekül színezi a produkciót. Frisell country hajlama már korábbról ugyancsak ismert.

Vokális lemezről lévén szó, csak dicsérni lehet a kiadót, hogy a dalok szövege a kísérőfüzetben megtalálható. Nem mindegy ugyanis, hogy a gyanútlan hallgatónak van-e fogalma arról, hogy voltaképpen miről is van szó az olyan veretes nótákban, mint a Dust vagy éppen az Angel.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Nem lehet eléggé értékelni a BMC-nek azt a vállalkozását, hogy három dupla-albumot jelentet meg a világviszonylatban is kiemelkedő kamaramuzsikus, Végh Sándor felvételeiből. Végh (1912–1997) 1946-tól külföldön élt, előadó-művészetét felvételeken is csak ritkán élvezhettük, s amikor a 1980-as évektől ismételten hazalátogatott, mesterkurzusain tanári, hangversenyein pedig karmesteri minőségben ismerhettük meg. S akkor az a generáció, amely korábban leginkább csak hallott róla, felfedezhette magának a kivételes művészt, akiről meggyőződéssel vallhatta: „zenéből van”.

Az első album 1948 és 1956 között készült felvételeket tartalmaz, a Végh-kvartett alapító együttesével (Végh Sándor, Zöldi Sándor, Janzer György, Szabó Pál). A válogatásnak – a kísérőfüzet információja szerint – fontos szempontja volt, hogy

minél több, a Végh-kvartett előadásában még soha ki nem adott mű váljék hozzáférhetővé.

Beethoven c-moll vonósnégyese (op. 18 No. 4) a felfedezés erejével hat. Sokan talán e felvételnek köszönhetően fogják hallani Barber op. 11-es vonósnégyesét, benne a közismert Adagiót. Bloch, Honegger és Jelinek művei mellett igazi kincs az összeállítás fináléja: Berg Lírai szvitje.

A Végh Sándor Vonósnégyes újabb felvételei láttak napvilágot

Szokás hangoztatni az élő zenehallgatás semmihez nem hasonlítható élményét. Nos, bő fél évszázad távlatából konkurensként érkezett ez a program!

A Végh-kvartett játéka egyszerűen lenyűgöző – merthogy fényévekkel túl van azon, amit hangszerjátéknak, kamarazenélésnek lehet nevezni. A komolyzene kifejezés eredeti értelmét tudatosítják, amikor óhatatlanul is arra késztetik a hallgatót, hogy átitatódjék a hangokba fogalmazottakkal. Tudással, érzésekkel, indulatokkal.

A felvétel nagy tanulsággal szolgál gyakorló muzsikusok számára is: az 1940-ben alakított, hangversenyen 1942-ben bemutatkozó, 1946-ban pedig a Genfi Nemzetközi Zenei Verseny győzteseként nemzetközi karriert kezdő kvartett kezdettől fogva játszott kortárs kompozíciókat is. Az album műsorából Berg műve 1926-ban, Jelineké 1933-34-ben. Honeggeré és Barberé 1936-ban, Bloché pedig 1945-ben készült. Példaértékű naprakészség!

Nálunk a zenéért való égés mindenféle személyes vagy másféle súrlódásnál erősebb volt.

Végh Sándortól ez került mottóként a kísérőfüzetbe.