18 plusz 1 kislányt vettek fel a Balettintézetbe. A plusz 1 Földi Lea volt, akiben a felvételin még kételkedtek a tanárok. Az évek alatt a többiek szépen lassan elmaradtak mellőle, ő viszont komoly munkával és elhivatottsággal csinálta végig az éveket. Majd bekerült a Magyar Nemzeti Balettbe, az előző évad végén még kartáncosként, de már olyan szerepeket táncolva, mint A bahcsiszeráji szökőkút Zarémája vagy A vágy villamosa Blanche-a kapta meg a kitüntető kamaraművészi címet, azóta pedig címzetes magántáncossá léptették elő.
- hirdetés -

A modern balett három meghatározó alkotója, Johan Inger, Sharon Eyal és William Forsythe koreográfiái egyetlen estén. Földi Leát legközelebb a CAFe Budapest és az Operaház közös, október 14-i Triple Dance előadásában láthatjuk.
Váltsa meg jegyét az előadásra ide kattintva.
– A Miskolci Nemzeti Színházban nőttél fel, édesanyád színművész, és a testvéred is színházzal foglalkozik. Ott is van próbaterem és színpad, de mennyire más az a világ a baletthez képest?
– Nagyon. A testvérem, aki Szlovéniában él, épp itt van nálam, és ő jegyezte meg többször, milyen hasznos lenne a színészeknek is egy olyan napi rutin, mint a mi reggeli gyakorlatunk. A színház sokkal szubjektívebb műfaj, a színészi teljesítmények nem mérhetők össze, míg a balettben a technika sok kérdést eldönt. Épp ezért a balett versenyképesebb műfaj. A színészek lehetnek bohémabbak, ha nem próbálnak, beülhetnek egy pohár borral a büfébe beszélgetni. Nálunk ez lehetetlen, ha 12 órát vagyunk a próbateremben.
A balett nagy figyelmet és önfegyelmet kíván, és nem csupán a test esztétikuma, de a fizikai teherbírás miatt is.
Ha már a mester-tanítvány viszonyról beszéltünk: a balettben ez sokkal erősebb, mint a színházban. Már csak azért is, mert a színművészetire felnőttként felvételizel, ott a mester inkább mentor, később partner, barát is lehet. A balettben ez egészen más helyzet: amikor egészen kislányként, pláne kollégistaként bekerülünk ebbe a zárt közegbe, a mesternő egyfajta pótmama lesz.
A mesterekről
Leginkább az a nehéz, hogy a mestereink szemén keresztül látjuk magunkat. Én például gyakran ma is mást látok a tükörben, mint amilyen valóban vagyok. Nagy tisztelettel és jó emlékekkel gondolok vissza az iskolai évekre, és különösen Aradi Mária mesternőre. Minden, amit tőlük kapunk, emberileg és szakmailag is kihatással van az életünkre. Ahogyan a mestered megtanít dolgozni, úgy fogsz dolgozni egész életedben. Egyetlen mondatával helyre tud tenni benned mindent. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire hálás vagyok Aradi Máriának, annyira összhangba kerültünk. Vele próbálni a Balanchine-t egészen más, szinte felemelő érzés volt. Tőle megkapok mindent, amire szükségem van, hogy a színpadon a maximumot tudjam nyújtani.
– Különösen a nyár eleje óta fordult nagyot veled a világ, de hogyan változtál azóta, hogy a Magyar Nemzeti Balett tagja lettél?
– Technikailag rengeteget fejlődtem, és tudatosabban gyakorlok. A napi rutin már nem jegyekért megy, mint az iskolában, hanem szerepekért: ha nem „tolom meg” a gyakorlatot, nem lesz olyan testem, hogy el tudjam táncolni a rám osztott szerepeket. Elég komoly testi átalakuláson is átmentem, ma vékonyabb, szálkásabb vagyok. A színpadi rutint tekintve pedig összehasonlíthatatlan a mostani és a négy évvel ezelőtti állapot.

A bahcsiszeráji szökőkút – Földi Lea – fotó: Csibi Szilvia
A Falling Angels hatalmas lehetőség egy fiatal balerinának, egy Kylián-darabba bekerülni presztízskérdés, ugyanakkor ez egy fárasztó, fizikailag és koncentrációban is nagyon igénybe vevő koreográfia. Amikor először táncoltam, hatalmas sokk volt a testemnek. Most pedig, hogy három hete minden nap megcsináljuk, így megy (nevetve csettint), mert már be tudom osztani az energiáimat. Négy év alatt rengeteg rutint szereztem, és ettől is megváltozott a színpadi létem.
A külföldre szerződésről
Tanultam Szentpéterváron, jártam külföldi versenyeken, és még iskolásként gondolkodtam azon, hogy külföldre menjek, de a gondolat komollyá sosem vált. Szerencsés vagyok, mert sokféle stílusban érzem otthon magam, a Magyar Nemzeti Balettben pedig színes repertoárt táncolhatok a moderntől a négy felvonásos klasszikus balettig.
– Van szerepálmod?
– A Spartacus Flaviája – bár az szívfájdalmam, hogy a párommal, Apáti Bencével már nem táncolhatom el. Aztán az Anyegin Tatjanája – amikor a Balettintézetbe jártam, mondtam is, hogy ha azt eltáncoltam, akár meg is halhatok (nevet) –, és még van egy, amit sokan nem gondolnának. Ez pedig Júlia.
– Valóban meglepő, mert nem vagy egy lírai naiva alkat, a fő- és a karakterszerepeidben jóval tüzesebb, drámaibb hősnőket formálsz meg.
– Lehet, hogy azért, mert ez volt az első Seregi-balett, amit láttam, és annyira megragadott a történet, a koreográfia, a táncosok, hogy örökre a szívem csücske maradt. Érdekes helyzet lenne, ha rám osztanák, de valószínűleg az megmarad részemről plátói szerelemnek. Egyébként hihetetlen, hogy mennyi szerepálmomat eltáncoltam már! Remélem, Zaréma és Blanche is sokáig a repertoáron maradnak.

Rain Dogs – Földi Lea – fotó: Nagy Attila
– Azért, mert nem vagy még kész velük?
– Blanche-nál éreztem, hogy annyira sok koreográfia, annyira sokat kell színpadon lenni, és annyi gyakorlati dologra kell figyelni, hogy csak egy erős vázlatot tudtam elkészíteni. Rengeteget gondolkodtam róla, utánaolvastam, előadásokat, filmeket néztem, de tudom, hogy fog még érni, és várom, hogy lássam, érezzem, hogyan változik az évek során, úgy, ahogy én is változom, ahogy az élet- és táncostapasztalatokat be tudom építeni.
– Kutatod a miérteket, keresed a motivációkat – a színházi gyerekkor ezek szerint nem múlt el nyomtalanul. De hogyan viszonyulnak ehhez a koreográfusok és balettmesterek? Ők szeretik a kérdező balett-táncost? Az ember azt gondolná, az az ideális, ha a táncos odaáll a rúd mellé, és a technikára, a mozdulatok szépségére figyel.
– Igen és nem. Te a tökéletes kartáncost írtad le. Nem arról van szó, hogy ne legyen az ember a karban egyéniség, de visszafogottabban kell táncolni, és ott nincs B verzió, csak az, amit a mester mond. Azért is voltak kezdetben nehézségeim a karban, mert úgy tanultam, minden mozdulatban legyek benne én is, ez viszont összhatásban nem mutat jól. Ma már van rutinom, tudom, hogyan kell karban és szólistaként táncolni.

A vágy villamosa – Földi Lea (fotó: Csibi Szilvia)
A mesterek és a koreográfusok elfogadnak, mert látják, hogy én így működöm. A Johan Inger’s Rain Dogs című balettben elfogy a zene a szóló közben. Nem értettem, olyan volt, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt, úgyhogy megkérdeztem a betanító balettmestert. Komoly és összetett karakternél muszáj ismernem a motivációkat. Szeretem, ha nemcsak eltáncolom, de meg is élem a karaktert. Azt, ahogyan Zarémában és Blanche-ban elveszhetek.
Az új évadról
Nagy várakozással nézek az évad elé, ami izgalmas, bár fizikailag erős kihívás lesz. Minden hónapban új darabot próbálunk, indításképp mindjárt a Girls in Focus estet a Falling Angels, a Trójai játékok és az Öt tangó koreográfiáival. A bahcsiszeráji szökőkutat és A vágy villamosát várom a legjobban. Annyira hiányoznak, hogy a mai napig szoktam gyakorolni otthon, a tükör előtt.
– A baletten kívül másra nem is gondoltál? B terved sosem volt?
– Mindig erről álmodoztam, mindig ezt akartam csinálni. Nem tudom elképzelni, hogy megunom. Lehet, hogy rám talál valami más, de az biztos, hogy ekkora szerelem, ilyen nagyon vágyott, áhított dolog, mint a balett, nem lesz az életemben.