Érdi Márta: „Január elején kaptam egy telefonhívást…”

Érdi Márta és Érdi Tamás

Novemberben, „Akinek a madarak is Chopint énekeltek” címmel jelenik meg könyv az egyik kivételesen izgalmas hazai muzsikus-sorsról, Érdi Tamás történetéről, amelyet a leghitelesebb szemtanú, a zongoraművész édesanyja, Érdi Márta vetett papírra. Most induló blogunkban ebből a kötetből olvashatnak a szerző által válogatott szemelvényeket.

Január elején kaptam egy telefonhívást, hogy mehetek próbaetetésre, mert Tamás súlya szépen alakul, és amint eléri a két kilót, hazavihetem. Nagyot dobbant a szívem, mivel eddig csak az ablakon keresztül nézegettem. Ma kipróbáljuk az etetést, megtanítjuk, mit kell majd vele otthon csinálni, hogyan kell etetni. Nehéz szavakba önteni, hogy mit éreztem, amikor ott volt előttem, végre gyerekformája volt, apró kis pólyában bújt hozzám, hatalmas barna szemekkel tétován követte, mi történik körülötte. Már levették a homlokáról az infúziót, de a sebek nyomai még jól látszottak. Annyira kicsi volt a keze, különösen az ujjai, hogy megfogni is alig mertem.

A könyv borítójának fotóját Gordon Eszter készítette

Akinek a madarak is Chopint énekeltek címmel novemberben lát napvilágot a Corvina kiadó gondozásában É. Szabó Márta kötete. Tematikus blogunkban rendre részleteket olvashatnak a könyvből.

Úgy álltam ott harminchat évesen, mintha nem is lett volna két gyermekem. Végre kézbe vehettem, magamhoz öleltem a hófehér angolpólyában, és a cumisüvegből apró kortyokkal inni kezdte az anyatejet. Istenem, itt ülök a klinikán, beöltözve, zöld sapka, zöld papucs, fehér köpeny, az arcomon maszk és Ő eszik, és az én szívem nem is dobog, hanem ver és zakatol! Szerintem az ápolónő is hallja. A karomon érzem azt a madárszerű csontozatot, ami a hátát és a gerincét jelenti, és úgy fogom, ölelem magamhoz, mint egy hímes tojást.

Nővérke, jöjjön, mert nem hiszem el, már harminc grammnál tart! Ez volt a legboldogabb pillanat! Tamás eszik, és a kezemben van. „Igen, most nagyon mohó. Úgy látszik, érzi, hogy az édesanyja eteti. Ennyit tényleg nem evett még soha…” Ahogy közelebb jött, és együtt gyönyörködünk Tamás étvágyában, hirtelen kilökte a szájából a cumisüveget, öklendezni kezdett, és sugárban kihányta a tejet a legutolsó cseppig. Rettentően megrémültem. Azt hittem megfullad. Azonnal kivették a kezemből, és visszaadták a gondozójának. A doktornő is előkerült, én zokogva kirohantam a folyosóra, rémesen éreztem magam. Ekkora kudarc! És mindez az első etetésemnél! Telefonálnom kell Sanyinak, hogy azonnal jöjjön értem, nem tudok így vezetni. Valóban az ájulás környékezett. Már a folyosó végén voltam, amikor Dr. B. átölelt. „Nyugodjon meg. Nincsen semmi baj. Ez egy hosszú folyamat, lassú türelemjáték. Nem szabad elcsüggedni. Roppant nehéz neki megszokni a kinti életet. Most már jóval többet eszik, de nagyon lassú a növekedés, és ne felejtse el, még most is a hasában kellene lennie, és mi csak próbálkozunk, hogyan biztosítsunk neki hasonló feltételeket.

Érdi Márta: „Nélkülük ma nem lenne zongoraművész a fiam”

Nem könnyű eltalálni, mikor mire lenne szüksége, ez a legnehezebb, mert szinte lehetetlen pótolni az anyaméhet. Azt már el se mondtuk, hogy néhányszor a szeme is begyulladt, kapott antibiotikumot, de mára azt is megoldotta, és jól van. Negatív a lelet.” Mindig történnek váratlan, kiszámíthatatlan dolgok, ma például túl mohó volt. Talán megérezte az új helyzetet, hogy az édesanyja eteti, és meg akart felelni magának. Jöjjön, megnézzük, most mit csinál. Mire visszaértünk, addigra Sanyi is megérkezett, telefon nélkül is tudja, érzi, mikor van szükségem rá. Tamás békésen aludt, fejére ismét visszakapcsolták az infúziót. Újabb nehéz éjszaka következett, ki tudja, hányadik…