Papageno Radio
Címlap Valóban igaz, hogy az egyszerűbb, dallamosabb zeneműveket fogadjuk be hamarabb?

Valóban igaz, hogy az egyszerűbb, dallamosabb zeneműveket fogadjuk be hamarabb?

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Hogyan jön létre a zenei szocializáció? Valóban igaz, hogy a könnyebben fogyasztható, egyszerűbb, dallamosabb zeneműveket fogadjuk be hamarabb? Sokszor töprengek ezen, legtöbbször akkor, amikor megfogalmaznám érzéseimet zenehallgatás közben, akár épp arról, hogyan neveljük a legfiatalabbakat a klasszikus zene szeretetére?

Egyik ismerősöm, akivel igen gyakran járok koncertre, tehát nagy zenebarát, már idejekorán elkezdte lányát és most már unokáit is a klasszikus muzsikához szoktatni. Ami semmi különös dologból nem áll, csak hagyja, hogy az ifjú generáció nyúlkáljon a lemezek, könyvek és CD-k után, amelyek vélt vagy valós fajsúlyuk alapján rendeződnek alulról felfelé a polcrendszeren. Tehát értelemszerűen a Vuk a legalsó, míg Sade márki a legfelső polcon található könyvben, a Kaláka alul, Stockhausen felül zenében. Polgári lakás, a felnőtt tartalmakhoz már majdnem a 4. métert kellene támadni, lehetetlen vállalkozás egy kisgyereknek. De közben, a felső szint alatt, sok minden hallgatható lakozik, nem kell még címet se elolvasni hozzá. Főleg, ha olvasni esetleg még nem is tud a potenciális zenebarát.

Ide kapcsolódik:
Kedvenc irodalmi alkotásaikról szavaztak az amerikaiak

Az illető barátommal sokat beszélgetünk arról is, szabad-e túl sokszor és túl hamar engedni a nagy művek vonzáskörzetébe a legfiatalabb generációt. Mert lehet ebből dacos, azonnali elutasítás is. A sietség teljesen érthető, hiszen vannak még, akik közvetlenül és testközelből látták-hallották az igazán nagy karmestereket, a nagy szólistákat, a „titánokat”. Ők azok, akik még nagy eseményként élték meg, ha élőben láthatták a Berlini Filharmonikusokat vagy hallhatták Nicolai Geddát Lenszkijt énekelni.

Ide kapcsolódik:
Elhunyt Nicolai Gedda

Az sem véletlen, hogy mostanában az évforduló kapcsán Leonard Bernsteinről a legfontosabb magyar lapok is megemlékeztek. Hiszen a Karmesterre, a Zeneszerzőre és a karizmatikus személyiségre emlékeztünk, aki intézmény is volt, a fiataloknak a zenéről szóló tévés sorozatával pedig abszolút magyar sztár is. Nem tudom, hogy léteznek-e manapság ilyen „intézmények”. Persze, tudjuk, hogy ez manapság már pusztán kommunikáció kérdése. Azonban túl sok mindent kell már kommunikálni. A klasszikus zene csak egy a sok téma közül, és arányaiban egyre kevesebb figyelmet fog kapni a prezentálásra szánt irdatlan nagy terméközönben.

Ráadásul nem is nagy üzlet.

Én magam sem látok már fél- és egész isteneket a színpadon vagy a pódiumon.  Biztosan vannak olyan területek, adott esetben zenei műfajok, ahol ezt sajnálni lehet, de a klasszikus zene esetében ez, azt hiszem, áldás. Sokkal egyszerűbb egy jó zenét meghallgatni, vagy megnézni egy történetet a szerelem természetéről egyiptomi köntösben, előtanulmányok nélkül. Csak úgy lazán. És ha a hősnő a halál árnyékában még hosszú perceken keresztül énekel, ha nagyon szépen énekel, meg lehet siratni, de meg is lehet mosolyogni a librettók abszurditását. Miért ne? Ennek a műfajnak ez a sajátja. Ettől esetlen és ugyanettől nagyszerű.

Ide kapcsolódik:
Mi a Bernstein-titok?

A megoldást persze magam sem tudom, és nem is lehet rá könnyen megtalálni a választ. De azt hiszem, hogy valahol a művek mélységének és ugyanakkor természetességének egyszerre történő hangsúlyozása jelentheti a helyes útvonalat. Bár az elsőt nem is kell, az jön belülről.

Ide kapcsolódik:
Őket hallgassuk, ha minőségi régizenéről van szó!

Szóval miért is hallgatnak nálad mindenkik Bartókot a családotokban? – kérdeztem említett barátomtól. Mert nem lett megmondva nekik, hogy az „nehéz zene”- jött a válasz.

Promóció

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X