Valóban igaz, hogy az egyszerűbb, dallamosabb zeneműveket fogadjuk be hamarabb?

Hogyan jön létre a zenei szocializáció? Valóban igaz, hogy a könnyebben fogyasztható, egyszerűbb, dallamosabb zeneműveket fogadjuk be hamarabb? Sokszor töprengek ezen, legtöbbször akkor, amikor megfogalmaznám érzéseimet zenehallgatás közben, akár épp arról, hogyan neveljük a legfiatalabbakat a klasszikus zene szeretetére?

Egyik ismerősöm, akivel igen gyakran járok koncertre, tehát nagy zenebarát, már idejekorán elkezdte lányát és most már unokáit is a klasszikus muzsikához szoktatni. Ami semmi különös dologból nem áll, csak hagyja, hogy az ifjú generáció nyúlkáljon a lemezek, könyvek és CD-k után, amelyek vélt vagy valós fajsúlyuk alapján rendeződnek alulról felfelé a polcrendszeren. Tehát értelemszerűen a Vuk a legalsó, míg Sade márki a legfelső polcon található könyvben, a Kaláka alul, Stockhausen felül zenében. Polgári lakás, a felnőtt tartalmakhoz már majdnem a 4. métert kellene támadni, lehetetlen vállalkozás egy kisgyereknek. De közben, a felső szint alatt, sok minden hallgatható lakozik, nem kell még címet se elolvasni hozzá. Főleg, ha olvasni esetleg még nem is tud a potenciális zenebarát.

Kedvenc irodalmi alkotásaikról szavaztak az amerikaiak

Az illető barátommal sokat beszélgetünk arról is, szabad-e túl sokszor és túl hamar engedni a nagy művek vonzáskörzetébe a legfiatalabb generációt. Mert lehet ebből dacos, azonnali elutasítás is. A sietség teljesen érthető, hiszen vannak még, akik közvetlenül és testközelből látták-hallották az igazán nagy karmestereket, a nagy szólistákat, a „titánokat”. Ők azok, akik még nagy eseményként élték meg, ha élőben láthatták a Berlini Filharmonikusokat vagy hallhatták Nicolai Geddát Lenszkijt énekelni.

Elhunyt Nicolai Gedda

Az sem véletlen, hogy mostanában az évforduló kapcsán Leonard Bernsteinről a legfontosabb magyar lapok is megemlékeztek. Hiszen a Karmesterre, a Zeneszerzőre és a karizmatikus személyiségre emlékeztünk, aki intézmény is volt, a fiataloknak a zenéről szóló tévés sorozatával pedig abszolút magyar sztár is. Nem tudom, hogy léteznek-e manapság ilyen „intézmények”. Persze, tudjuk, hogy ez manapság már pusztán kommunikáció kérdése. Azonban túl sok mindent kell már kommunikálni. A klasszikus zene csak egy a sok téma közül, és arányaiban egyre kevesebb figyelmet fog kapni a prezentálásra szánt irdatlan nagy terméközönben.

Ráadásul nem is nagy üzlet.

Én magam sem látok már fél- és egész isteneket a színpadon vagy a pódiumon.  Biztosan vannak olyan területek, adott esetben zenei műfajok, ahol ezt sajnálni lehet, de a klasszikus zene esetében ez, azt hiszem, áldás. Sokkal egyszerűbb egy jó zenét meghallgatni, vagy megnézni egy történetet a szerelem természetéről egyiptomi köntösben, előtanulmányok nélkül. Csak úgy lazán. És ha a hősnő a halál árnyékában még hosszú perceken keresztül énekel, ha nagyon szépen énekel, meg lehet siratni, de meg is lehet mosolyogni a librettók abszurditását. Miért ne? Ennek a műfajnak ez a sajátja. Ettől esetlen és ugyanettől nagyszerű.

Mi a Bernstein-titok?

A megoldást persze magam sem tudom, és nem is lehet rá könnyen megtalálni a választ. De azt hiszem, hogy valahol a művek mélységének és ugyanakkor természetességének egyszerre történő hangsúlyozása jelentheti a helyes útvonalat. Bár az elsőt nem is kell, az jön belülről.

Őket hallgassuk, ha minőségi régizenéről van szó!

Szóval miért is hallgatnak nálad mindenkik Bartókot a családotokban? – kérdeztem említett barátomtól. Mert nem lett megmondva nekik, hogy az „nehéz zene”- jött a válasz.