Gyenyisz Macujev a kilencvenes évek vége óta visszatérő vendég Budapesten. Épp ezért nem mondható véletlennek az őt ért megtiszteltetés, melynek értelmében a Müpa 2018/2019-es koncertszezonjában az Évad Művészeként háromszor is szerepelhet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben: szólóesten, zongoraversennyel és kamarazenészként. November 26-án szólóban hallhatjuk őt.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Mondják, a tehetség isteni ajándék, Macujev életrajzát olvasgatva pedig akár azt is gondolhatjuk, könnyű neki: muzsikusszülők, otthon a csapból is Rachmaninov folyt, nyilvánvaló hát, hogy egy hároméves gyermek valahol Szibéria szélén (Irkutszkban) egyszer csak visszapötyög a zongorán hallás után egy dallamot, amit előtte a tévében hallott. Egyértelmű: csodagyerek.

Mindez azonban nem elég, hiszen nem minden csodagyerekből lesz csodafelnőtt, és nem minden muzsikusszülő gyermeke lesz a szüleinél is tehetségesebb és ismertebb. Tudnánk ellenpéldákat sorolni szép számmal.

Állítólag Edison mondta, hogy a géniusz valójában mindössze egy százalék inspiráció és kilencvenkilenc százalék verejték.

Ráadásul kell egy adag szerencse is: megfelelő emberekkel a megfelelő időben és helyen lenni: például 1993-ban a Dél-afrikai Köztársaságban egy nemzetközi versenyen, majd öt évvel később a moszkvai Nemzetközi Csajkovszkij Versenyen.

Egy éve nyílt meg az Elbphilharmonie

Aztán persze az sem árt, ha a művészből brandet is lehet építeni, megmutatni, hogy mitől különleges, és Macujevnél ilyesmiből sincs hiány: Horowitzéhoz hasonlítgatják virtuóz játékát, két csonttörés ellenére a mai napig focizik és jégkorongozik, időnként pedig jazzt játszik:

A klasszikus zene a feleségem, a jazz pedig a szeretőm, és nagyon nehéz választani. De a színpadi improvizációhoz nagyon hasznos a jazz

– vallja az orosz zongorafenomén, aki persze főleg hazája romantikus repertoárjában mozog a leginkább otthonosan.

A Müpának videointerjúban nyilatkozta korábban, hogy sosem gondolkozik azon, hogy épp lírai vagy erőteljes darabot játszik, mivel ezek kéz a kézben járnak, hiszen Domingo is azt mesélte neki, hogy „sem a művészet, sem a klasszikus zene nem létezik erő vagy energia nélkül”.

Macujev pedig hozzáteszi, hogy amiből igazán erőt tud gyűjteni, az az, amikor egy jó orosz szauna után beugrik a legfeljebb nyolcfokos Bajkál-tóba.

De természetesen erőt merít a magyar közönségből is, amelynek szerinte „egészen különös érzéke van a klasszikus zenéhez”. Talán nem okozunk neki csalódást november 26-i szólóestjén sem, amelynek műsora nem annyira horowitzian virtuóz, mint inkább richterien elmélkedő: két Beethoven-szonáta (a Vihar és az op. 110), egy Rachmaninov-prelűd (tegyük hozzá: Richter legkedvesebb ráadásszáma), és egy -etűd, majd Csajkovszkij ritkán hallható szonátája. Macujevtől egészen szokatlan műsor.

Egy, a virtuóz számos elismerése közül:

Mutatjuk a foci-vb nyitókoncertjének legkedvesebb pillanatát! – Videó

A művész a már említett interjúban leszögezte: „Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy hol szeretnék lenni 20-25 év múlva, akkor az a válaszom, hogy a pódiumon.” Hát persze, hol máshol? – bólogatunk megértőn.