Horváth Zoltán: „Úgy érzem, sikeresen kiálltam a próbatételeket”

Horváth Zoltán - forrás: wikipedia

A próbában az a jó Horváth Zoltán rendező szerint, hogy lehetőség van szó szerint kipróbálni a dolgokat. Ami működik, azt meg kell tartani, ami nem sikerült, azt ki lehet javítani. A november 14-én elhunyt rendezővel 90. születésnapja előtt néhány nappal beszélgettünk.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Önnek nagy múltja van, de hogy látja, a műfajnak lesz-e jövője?     

– Hálát adok a mennyei Atyának, hogy egész életemben azt csinálhattam, amiben örömömet leltem. Szeretem a zenét, és talán most már mondhatom azt is, hogy értem. A kérdésre nem tudok válaszolni, de szeretném, ha lenne. Számomra a muzsika maga a csoda, és aki a hangok világában nem járatos, nem vonzza, nem élvezi, az kimarad valamiből, ami fontos.

– Hogyan kezdődött ez a kapcsolat? Volt nagy első találkozás?

– A nexust a rádió indította el. A harmincas években negyven-ötven perces blokkokból állt össze a műsor, amelyben szerepelt magyar zene, cigányzene, opera, klasszikusok, de első nagy találkozást nem említenék. Talán az olasz operák világa fogott meg leginkább. Gimnazistaként az önképzőkörben tartottam előadásokat, ahol nemcsak a Bohéméletről beszéltem, hanem például Gounod Faustjáról is. Elkezdtem hegedülni, de megsértődtem a tanáromra, és abbahagytam. Érettségi után a jogi karra mentem – ezzel párhuzamosan pedig a Nemzeti Zenedébe is jártam éneket tanulni. Igaz, azzal tisztában voltam, hogy a hangom nem éri el a kívánt szintet, de bejárhattam azokra az órákra is, ahol Nádasdy Kálmán oktatta színpadi gyakorlatra a kor legkiválóbb szólistáit.

Szép keretet ad az életemnek, hogy amikor nyugdíjasként én is tanítottam a Semmelweis utcában, akkor ugyanabban a teremben dolgozhattam, ahol először láttam Nádasdy Kálmántól ezt a csodát.

Visszatérve az én kezdeti lépeseimhez, amikor 1951-ben a Zeneművészeti Főiskolán megindult az operarendező szak, Oláh Gusztáv vezetésével, akkor jelentkeztem, és felvettek.

Horváth Zoltán – fotó: Csibi Szilvia

– Az eltelt évtizedekben változott a rendező helye, szerepe az operában?

– Részkérdésekben bizonyosan, de a lényeget illetően nem. Persze beszéltek annak idején a lefúrt lábú énekesekről, és kétségtelen, hogy az opera az a műfaj, ahol az alapvető követelmény maga a hang. Az is vitathatatlan, hogy egy adottság – a szép voce – még nem feltétlenül jár együtt más kvalitásokkal. Például azzal, hogy valaki egyéniség: súlya, jelenléte van a színpadon. Mégis mindig arra törekedtem, hogy a rendezés abból induljon ki, amit a szerző odaírt a kottába.

A partitúra a rejtvény, amit nekem meg kell fejteni.

– Ugyanerre a rejtvényfejtésre vállalkozik a karmester is. Mi történik, ha eltér a két koncepció?   

– Akkor vitatkozunk, bár tulajdonképpen nem ez a jó szó. A színházban óhatatlanul előfordulnak nézeteltérések, de az az ideális, ha ezek az elképzelések egyeztetését, összecsiszolását jelentik.

– A rendezőnek van beleszólása abba, hogy mi kerül be a repertoárba?        

– A döntés természetesen nem az ő kezében van, de elmondhatja a véleményét, elképzeléseit, amiből sok minden meg is valósul. Miután elvégeztem a Főiskolát, a diplomarendezésemre Miskolcon került sor, később dolgoztam Debrecenben, Pécsett és Szegeden, majd az Operettszínházban. A műsorterv összeállításánál alapvetően a társulat lehetőségeit is figyelembe kellett venni, méghozzá úgy, hogy ha lehet, dupla szereposztással tudjunk mindent színpadra állítani. Másrészt előfordult, hogy egy szereplő kvalitásai követelték meg, hogy elővegyünk egy-egy darabot.

Kiss B. Atilla: „Új műfajoknak is helyet kívánok adni az Operettszínházban”

– Megvalósult, amit elképzelt pályakezdőként?   

– Számomra minden rendezésem, minden nap olyan volt, mint egy vizsga, de úgy érzem, sikeresen kiálltam a próbatételeket. Talán ez a magyarázata annak, hogy nyugdíjasként is folyamatosan dolgozom mind a mai napig.

1928. augusztus 30-án Budapesten született, 1946-tól a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karának hallgatója volt, 1951–1956 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola operarendező szakán tanult Oláh Gusztáv tanítványaként. 1956-tól a miskolci Déryné Színházban, majd 1958–1963 között a debreceni Csokonai Színházban rendezett. 1963–1972 között a Pécsi Nemzeti Színházban dolgozott rendezőként. 1972–1983 között a Szegedi Nemzeti Színház zenei főrendezője volt. 1983-tól 1988-as nyugdíjba vonulásáig a Budapesti Operettszínház művészeti vezetője volt, 1990-től a Szegedi Konzervatórium ének tanszakán oktatott. 1996-tól 2005-ig a Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Tagozatán a színpadi játék és színészmesterség tanára volt. Rendezett a budapesti szabadtéri színpadokon, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a szombathelyi Iseum színpadán, a fertőrákosi Barlangszínházban, a Ferencvárosi Bakáts téri Játékokon, a kolozsvári Magyar Operában, a Tamperei Színházban és Lisszabonban is. 2008-ban, amikor megkapta Szegeden a Dömötör-életműdíjat, úgy fogalmaztak a laudációban: zeneközpontú hagyománytisztelet jellemezte munkáit, miközben a játékban izgalmasat, érdekeset hozott.

Az operairodalom szinte minden nagy remekművét színpadra állította hosszú pályafutása során, de mindig örömmel vállalkozott kortárs új művek bemutatására is.