Zongoristák, akik lakbérükre gyűjtve tartottak házibulikat

Fats Waller

Harlemben a ’30-as, ’40-es években a zongoristák mondhatni gladiátori viadalokat vívtak egymással. És ez nem véletlen.

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

A huszadik század első harmadában a zongora fontosságát lehetetlen volt túlbecsülni New York afroamerikai közösségében. Minden jobb illegális ivóban volt zongora. A társadalmi helyzetükön javítani óhajtó családok számára a hangszer birtoklása státuszszimbólum volt. Egy lakás, amelyben zongora volt, csak zongoristára és italra várt, hogy átmeneti szórakozóhellyé váljon. Harlemben a feketék többsége, noha a déli államokban maradt sorstársaikhoz képest gazdagabb és szabadabb volt, a New York-i fehérekhez mérve szűkös körülmények közt tengődött, ráadásul négyzetméterenként nagyobb lakbért volt kénytelen fizetni.

A lakbérrel így aztán gyakran hátralékban volt. A hátralékosok úgy kötötték össze a kellemest a hasznossal, hogy lakbérbulikat (rent parties) rendeztek, ahol a résztvevők belépődíjat fizettek, amelyből meg lehetett venni az italt, ki lehetett fizetni a zongoristát, és nem utolsósorban egész éjjel lehetett mulatni.

Három az egyben zongoristák

Természetesen az sem volt közömbös, hogy ki zongorázott a bulin. A nagyobb lakbérbulikról már jó előre szórólapokon is értesülhetett a környék. Minél nagyobb név volt a zongorista, annál nagyobb a buli. Nem volt ritka, hogy az éneklő-táncoló közönség a folyosót és a lépcsőházat is ellepte. Ennek folytán az sem volt meglepő, ha a józanabb életvitelt kedvelő szomszédok kihívták a rendőrséget. Fats Waller dalba is foglalt egy ilyen bulit The Joint Is Jumpin’ (szabad fordításban: Ráz a kégli) címmel. Ez rövidfilm formájában is fellelhető a YouTube-on, amelyen Waller jazz-zongorista, énekes, szórakoztatóművész és korának krónikása egy személyben.

A fekete zongoristák – már a faji megkülönböztetés okán is – csak egymás kihívói lehettek akkoriban. Itt fejlődött ki az a fajta harci szellem, amely később az úgynevezett cutting contestbe (mészárolóverseny) torkolló jam sessionöket jellemezte, ahol már nem az örömzene volt a lényeg, hanem az, hogy a másikat lejátsszuk a pódiumról.