„Lélek, fantázia és fények” – Kettős Bartók-előadással zárta elmúlt évadát a brüsszeli opera

A csodálatos mandarin a La Monnaie-ban (fotó: S. Van Rompay)

„Lépjen be Bartók Béla univerzumába – szobák, vér, tükör, lélek, ajtók, kíváncsi, falak, titkok, kupleráj, nők, stricik, erőszak, hangok, csábítás, pantomim, csoda, férfiak, prostik, kaleidoszkóp, misztérium, kiáltások, szín, város, fegyverek.” E szavak olvashatók a markáns zenei részlet mellett a Monnaie Bartók A kékszakállú herceg vára A csodálatos mandarin kettős előadásának trailerében, melyeket júniusban hét alkalommal tűzött műsorára az elmúlt évad zárásaként a brüsszeli operaház.

Nyomtatott brossúrájuk azzal egészült még ki, hogy „két összekapcsolódó mű egy estén, mely mindkettő az emberi psziché és fantázia mélységeit állítja színpadra.”

Mielőtt belepillantanánk a Monnaie nemrég elkezdődött 2018-2019-es évadába, érdemes szót ejtenünk a két évadzáró Bartók-produkciójukról, melyek Christophe Coppens rendező újszerű látványvilágának és az Alain Altinoglu-vezette zenekar frappáns lendületének köszönhetően nem is lehettek volna izgalmasabbak, ezzel együtt a Monnaie különösen fontos évadára tették fel a koronát.

A Monnaie 2017-2018-as évadának jelentőségét az mutatja, hogy kétéves felújítási munkálatok és házon kívüli működés után tavaly szeptemberben költöztek vissza neoklasszicista színházépületükbe Brüsszel központjába (erről itt írtunk). Ezért a tavalyi év folyamán olyan programkínálattal kellett előállniuk, amellyel visszahódíthatják a körülmények bizonytalansága miatt elveszített bérleteseik nagy számát.

Magyar versek jelentek meg a brüsszeli tömegközlekedési eszközökön

A Monnaie programjának összeállításában meghatározó az intézményt több, mint tíz éve igazgató Peter De Caluwe alapfilozófiája, aki szerint olyan innovatív művészeti előadások létrehozására hivatottak, melyek azon túl, hogy hatással vannak az emberekre, jól körülhatárolt társadalmi küldetésük is van. „Az opera a politikai művészet egyik formája” – fogalmazott De Caluwe a programbemutató sajtótájékoztatón – „a társadalmi elkötelezettség pedig annál inkább fontos, mivel napjainkban Európa és a világ az értékrend összeomlásával találja magát szemben”.

A Bartók-művek ehhez illeszkedve olyan előadások társaságában voltak láthatók, mint Philipppe Boesmans Pinocchio című operája, ami „egy hazugságról szóló mese, melynek aktualitását senki nem vonja kétségbe”; Mozart Lucio Sillája, amiben a vezetői szerep, a leadership témája került előtérbe, annak mindenféle kétségeivel együtt; Françis Poulenc-től A karmeliták dialógusa, ami vallásos üldözöttekről szólt forradalmi terror idején, vagy Wagner Lohengrinje, ami az európai nacionalizmus kérdésére irányította rá a figyelmet.

A kékszakállú herceg vára / A csodálatos mandarin – az előadások plakátja (forrás: La Monnaie)

Bartók két egyfelvonásosát eredetileg az intimitás és az önbecsülés hiányára reflektálva az ismert holland rendező, Johan Simons állította volna színpadra. A rendezés végül – általam nem ismert okokból – a belga Christophe Coppens kezében összpontosult, aki pályáját színházrendezőként kezdte, majd divatkiegészítők tervezőjeként és visual artistként szerzett nemzetközi hírnevet Los Angelesben, ennek megfelelő különleges látásmódjának köszönhetően sajátosan merész, ugyanakkor nagyon mai és nagyon szerethető vizuális elképzelések mentén valósította meg a két művet, azokat díszlet- és jelmeztervezőként is jegyezve. (Coppens a Monnaie-ban 2017-ben, Janaček A ravasz rókácska című operájával mutatkozott be.)

Káel Csaba Litvániában rendez Kékszakállút

Christophe Coppens a Monnaie magazinjának adott interjújában a Bartók-művek által felvetett kérdéseket nagyon emberieknek találja: „az egymással való kommunikálás nehézsége és egymás meg nem értése, hiteles kapcsolatok születésének a képtelensége, az érzelmeit visszafojtó fásult ember archetípusa – ezek minden idők emberi kérdései, amiket a digitális kapcsolódásokon keresztül napjainkban sem könnyű megélni.”

A rendező a színpadra állítás koncepciójáról a következőket nyilatkozta:

„A két darab nagyon különböző. A szünet előtt az előadás nagyon letisztult lesz, minden óvatos és visszafogott, egyfajta sejtető állapotban. A szünet után ugyanakkor elszabadul a pokol. A Kékszakállú absztrakt festményre emlékeztet, ami kezdet és vég nélkül próbál életre kelni két hanggal és két szenvtelen és visszafogott karakterrel, akik egymást kerülgetik anélkül, hogy bármikor is egymáshoz érnének. Kékszakállúval, mint kiindulási ponttal minden egységgé válik. Ő a kastély szíve, a díszlet közepén helyezkedik el, míg Judit körben jár körülötte és hozzáférést kér a szívéhez.

A csodálatos mandarinban ezután igazi tivornya részesei lehetünk, Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című festményére emlékeztető légkörben. Nagyszerű zenei robbanás egy viszonylag egyszerű történetre felfűzve, ahol a zene minden másodpercben új fordulatot vagy irányt vesz.” Ehhez képzelt el Coppens inkább groteszk pantomimot, mint hagyományos balettet: “mozgásról és képzeletről van szó, hivalkodó mozdulatokról – anélkül persze, hogy karikatúrába csapnánk át.”

Coppens szeret „játszani az ‘olvashatóság’ elemével, és azzal a benyomással, hogy elmulasztunk valamit, mert sokkal több minden történik, mint amit egyszerre be vagyunk képesek fogadni. De ez nem kell, hogy megakadályozza a történet követhetőségét.” A csodálatos mandarin ily módon „egyidejű helyzetek forgószele: miközben az egyik helyen a csábítás történik, máshol más szereplők követik saját történetüket. Ahogy Hitchcock Hátsó ablak című filmjében is, ahol különböző miliőkbe hatolhatunk be a látcső segítségével, cselekvések és érzések turbulenciáját okozva”.

Az előadásokat június 13-án tudtam elmenni megnézni, a következők voltak a személyes benyomásaim.

A kékszakállú herceg vára a La Monnaie-ben – fotó: C. Van der Burght

A második emeleti oldalpáholyban ültem, közel a színpadhoz. Innen jól ráláthattam a zenészárokra is, aminek kifejezetten örültem. Szeretem nézni, ahogy a Monnaie zeneigazgatója, Alain Altinoglu vezényel. Méltán tartják róla, hogy mandátumának 2016. januári kezdete óta megújította és önállóan is elismert tényezővé emelte a Monnaie zenekarát. Dinamikus, egyben magabiztos és érzékeny karmesteri stílusa, mely barátságos személyiségével párosul, szinte szárnyakat ad a zenészeinek. Operát eddig nem láttam vezényelni, de biztos voltam benne, hogy a bűvkörébe az énekeseket és a táncosokat is bevonja (különösen, hogy a Kékszakállú Juditjának szerepében a feleségét, Nora Gubischt láthattuk).

Újra működőképes az 1910-es Brüsszeli Világkiállítás csodahangszere – Videó

A színpadi nyitó kép az előadás plakátjáról jól ismert sugár alakban tört tükör, az előfüggöny teljes méretére vetítve. A közepén tátongó „lyuk” mögül (melyet mintha kővel dobtak volna be) ezúttal száj „tekint ki” ránk, ami pár pillanat múlva szóra nyílik és – tiszta, nyugodt, markáns férfihangon – mesélni kezd. A színlapról emlékezhettem volna rá, hogy a Kékszakállú magyar nyelvű előadás lesz, mégis meglepődöm. Ott és akkor nem számítottam rá, szinte szíven ütött Vass Gábor színművészünk jól ismert kellemes-füstös orgánuma: „Hej regö rejtem… Régi rege, haj mit jelent… Urak, asszonyságok…” Ránéztem a körülöttem ülőkre (egy férfi és egy nő ült mellettem a páholyban): megbabonázva tapadt a szemük a francia és flamand nyelvű kivetítőre. A magyar szó számukra igazi titok, varázslat, a teljes fejesugrás lehetett a misztikumba.

A kékszakállú herceg vára a La Monnaie-ban- fotó: S. Van Rompay

(A szünet után, A csodálatos mandarin első taktusai előtt a tört tükrön át száj helyett szem tekint majd ki ránk. Ennek pillantása ha tetszik, kukkoló, ha tetszik, döbbenetet, vagy szemrehányást kifejező, ezt mindenki maga eldöntheti.)

Ahogy felcsendül a zene és a függöny feltárul, a színpadot a földtől a plafonig teljes szélességében óriási kocka-tükörpalota tölti be. Sötét, nyomasztó, visszafojtott fények, három emeletnyi magasságban három-három helyiség. Kékszakállú (Ante Jerkunica horvát basszus) épp a közepén, a második szint második szobájában helyezkedik el. Alakja komor, zárkózott, fekete szűrszerű felöltő takarja. Ekkor még nem értjük, vajon miért olyan alacsony.

A kékszakállú herceg vára a La Monnai-ban – fotó: C. De Keersmaecker

Judit (a francia mezzoszoprán Nora Gubisch) a színpad belsejéből közelíti meg a kastélyt, hangja a sötétből lép elő fokozatosan. Kezében fáklya, ruhája hosszú, fehér lepel. Tartása eltökélt, kutató, olykor riadt. Egyre közelebb ér Kékszakállú szobájához, de be nem lép hozzá, néhányszor az ajtajához simul. Önmagában, egyedül járja be a kastélyt. Amelyik szoba ajtaja feltárul, erős fény árasztja el, a fény a vér hallatára bevörösödik.

Egymás hangját hallják csupán, minden hang, testtartás, mozdulat egy érzés, a zene változásaihoz igazodó hangulat. A feszültség egyre nő, ahogy Kékszakállú az első kulcsot „átnyújtja”, ledobja magáról a fekete felöltőt – ekkor derül rá fény, hogy a trónja: kerekesszék. Judit az utolsó kulcs „átadásáig” nem kerül testi közelségbe vele, a hangsúly a belső történéseken, a hangon, a zenén van. A zenekar erőteljes, frappáns lendülettel, mondhatni fiatalosan játszik, Altinoglu mesterien tart kézben mindent.

A csodálatos mandarin a La Monnaie-ban – forrás: La Monnaie

A csodálatos mandarin groteszk pantomimja a szünet után ugyenezek között a díszletek közt játszódik. A tragikus fényeket rikítóan színes kavalkád váltja fel, egészen elképesztő, amit látunk: rózsaszín, piros, narancssárga… szobák, ajtók, lépcsők, pódiumdomb… ezüst tűsarkú, parókák, felpumpált vállazatú szivárványszín műszőr kabát… hempergőzés égnek meredő zsiráfnyakkal, felnagyított erotikus testre szerelhető női idomok. A testiség és erőszak mértéke láttán hamar rádöbbenünk, hogy e helyen bármi, ami a fantáziánkba belefér, minden megtörténhet. Nagyváros, lépcsőházak, nyilvánosház, transzvesztita bár, célját vesztett extrém házibuli… Bosch-festményt idéző harsány orgia.

A történet némiképpen módosulva itt három prostituáltat – egyikük férfi – látunk, őket szipolyozza válogatott módszerekkel a durva személyiségű strici. Szakadt öreg, fiatal katona, végül díszes nyakékű mandarin érkezik. Kitekert mozdulataik eltúlzott kortárs tánc. A végkifejlet, a csók visszatalálás a gyengédséghez, az érzelmekhez az ábrázolt eltorzult, embertelen valósággal szemben.

A csodálatos mandarin a La Monnaie-ban – fotó: S. Van Rompay

A fentiekből talán érzékelhető, hogy a látvány mindkét produkciónál elképesztően erős volt és magával ragadó. Bizonyára akadnak olyanok is, akik úgy gondolják, a színpadi megvalósítással a Monnaie – különösen A csodálatos mandarin esetében – túlságosan messzire ment. A jó hír az, hogy egyik produkciónál sem elsősorban a látvány, a képi világ dominált. A bemutatókat megelőző közönség-tájékoztatókból kiderült (műismertetők, interjúk, kisfilmek a Monnaie online felületein és magazinjában), az előadások során pedig nyilvánvalóvá vált, hogy az alkotók milyen rendkívüli tisztelettel viszonyulnak Bartók Béla zenéjéhez. Ezáltal pedig

a zene mindent átható ereje érvényesülhetett mindenek felett.

Hiszen „Bartók zenéjének annyi nüansza van” – hangsúlyozza a rendező a kisebb könyv terjedelmű műsorfüzet lapjain – „az énekhang, a színek, minden másodpercben új érzelmet hoz elő”. Ennek pedig „egész komplexitását kell tudnunk tanulmányozni” – utal ugyanitt Altinoglu a magyar népzene és nyelv kétségbevonhatatlan szerepére, a francia zene, azon belül Debussy hatására, valamint arra, hogy „Bartókot vezényelni azt is jelenti, hogy kihozni a partitúrából a tellurikus erejét, az erőszakosságát… a forma eredetiségét hangsúlyozva”. (A műsorfüzet az alkotókon kívül Carl Leafstedt amerikai zenetörténész, Paul Verhaeghe belga pszichológus professzor és Muriel Plana francia színháztudós tanulmányait is tartalmazza.)

A Monnaie júniusi Bartók-operabemutatóit előkészítő Bartók-Liszt-Kodály-koncertsorozatukról e cikk zárásaként írtunk.

A két produkciót látva azt érezhette az ember, hogy

a Monnaie klasszikus értelmében vett főhajtással tiszteleg a 2017-2018-as évad zárásaként Bartók zenéje előtt, napjaink lelkiekre fókuszáló őrült világának a köntösébe bújtatva.

Az elismerést pedig annál nagyobbnak érezzük, ha figyelembe vesszük, hogy a bartóki szimbolizmus Európa azon szegletében került egyetemes értékek mentén, hangsúlyos helyen és időpontban bemutatásra, ahol a 19-20. század fordulója szimbolizmusának – gondoljunk a belga festészetre vagy az irodalomra, pl. a Debussy Pelléas és Mélisande című operájának alapjául szolgáló dráma szerzőjére, Maurice Maeterlinckre – a mai napig jelentős kultusza van.

Kritikákból vett idézetek:

„Gazdag 2017-2018-as szezonjának utolsó operájaként a brüsszeli Monnaie a végsőkig provokál egy eredeti és szemtelen kettős előadással. Kulturális kavalkád futurisztikus és célzatos allűrökkel, ami Alain Altinoglu karmesteri pálcája alatt Bartókot a feszültség mesterének a rangjára emeli.” (Olyrix)

„A kastély, ez az óriás hegy méretű, üvegből és fém-visszaverődésekből, vörös fényből és gonosz árnyékokból készült Rubik-kocka vizuális és zord hatékonyságával egyből megragadja az ember figyelmét.” (L’Echo)

„A szöveg kvázi filozófiai dimenziója felerősödik az Ante Jerkunica bronz hangján megszólaló Kékszakállú majdhogynem szent karakterével, aki baljóslatú kastélyában bolyong fém kerekesszékben.” (Le Soir)

„A duó, a drámai hatalom mesterei, az intrúzív és finom Nora Gubischban ritka komplexitású női hangra talált.
A mezzo-szoprán hangja természetes, kissé levegős mely meglep felelősségteljes és metsző komolyságával, érzékeny éleivel, mindez a legnagyobb természetesség drámáját szolgálja.” (Olyrix)

 „A zenekar élő, reaktív és poétikus elejétől a végéig, az üdvözölt kórusszólammal kiegészülve, ami a koncertverziókból gyakran kimarad…  Brüsszelben vagyunk, ahol aligha voltunk hozzászokva a minőség és hatékonyság e nívójához. Alain Altinoglu jogosan hosszabbítja meg az ittlétét.” (Le Soir)