Már a 18. században is a német zene volt az európai művészetek esszenciája

Részletek J. J. Quantz Fuvolaiskolájának 18. fejezetéből; Utolsó szakasz, 2.rész

Johann Joachim Quantz portréja

Az utóbbi időszak számos aktuális történése miatt kicsit késlekedtem annak bemutatásával, hogyan summázza könyvének befejezéseként Quantz a különböző népek zenéinek, stílusának bemutatását és milyen gondolatokat szűr le végül tapasztalataiból. A következő bejegyzésemmel ezt igyekszem pótolni. Egyúttal azt is megtudhatjuk ebből a szintén kétrészes írásból, mellyel a könyvből vett idézeteket tartalmazó cikksorozatomat is zárom, hogyan vélekedett a szerző saját nemzete zeneéletének aktuális állapotairól. Lássuk tehát!

85. § A derék zenészek mindezen fáradozása ellenére Németországban különböző akadályok álltak a jó ízlés útjában. Gyakran túl keveset tettek azért, hogy ezeknek a híres embereknek az érdemes ötleteit kipróbálják és a nekik kijáró becsben tartsák őket. Sok helyen még csak nem is törődtek a jó ízléssel, hanem (továbbra is) a régi szokásokhoz kötődtek.

Sőt, mi több: inkább különböző ellenfeleik akadtak, akik a régi iránt érzett értelmetlen szeretetből fakadóan úgy hitték, elegendő okuk van arra, hogy az említett urak kiváló produkcióiban mindent, mint mértéktelent vessenek el, csak mivel eltértek a régi szokásoktól. Nem is olyan régen még mindig a régi stílust védelmezték épp olyan nagy hévvel, mint amilyen gyenge érvekkel. Sokaknak, akik szerettek volna tanulni, nem volt módjuk olyan helyekre utazni, ahol a zene virágzott, sem onnan maguknak darabokat rendelni.

Tagadhatatlan, hogy a kantátastílus bevezetése a protestánsok templomaiba különösen előnyére vált a jó ízlésnek. Csakhogy milyen sok ellenállást kellett leküzdeni, míg a kantáták és az oratóriumok a templomban biztosan megvethették a lábukat. Néhány évvel ezelőtt is akadtak még kántorok, akiket több mint ötvenéves szolgálat után sem lehetett rávenni, hogy előadják Telemann valamelyik egyházi művét. Így nem meglepő, ha Németországban az egyik helyen jó, a másikon azonban nagyon stílustalan és divatjamúlt zenével találkozik az ember. Ha a külföldiek közül valaki netán szerencsétlenségére egy helyen az utóbbiak közül hallott zenét, és ennek alapján ítélt meg minden német muzsikát, biztosan nem lehetett róla a leghízelgőbb véleménnyel.

86. § Az olaszok a német zenei ízlést un gusto barbarónak, barbár ízlésnek szokták nevezni. Ez az előítélet fokozatosan eltűnt, miután néhány német zeneszerző Itáliába ment, és ott alkalmuk volt operáikat és hangszeres darabjaikat is sikerrel előadni; az opera esetében, ami arrafelé a legdivatosabb manapság, és teljes joggal, a siker igen nagy dolog egy német tollából (származó műnél). Azt is meg kell azonban mondani, hogy a németek stílusuk ilyen előnyös változását illetően az olaszoknak, de részben a franciáknak is sokat köszönhetnek.

Ismeretes, hogy különböző német udvarokban, mint Bécsben, Drezdában, Berlinben, Hannoverben, Münchenben, Anspachban és másutt már száz éve olasz és francia komponisták, énekesek és hangszeresek álltak szolgálatban, és adtak elő operákat. Az is ismeretes, hogy néhány nagyúr muzsikusai közül sokat Itáliába és Franciaországba küldtek, és ahogy már fentebb említettem, a német ízlés megújítói közül sokan meglátogatták vagy az egyik, vagy mindkét országot.

Korábban megnéztük, hogyan vélekedik Quantz az olaszokról:

Hogy milyenek az olaszok? Mintha egy ügyes hegedűs egy amatőrt akarna kifigurázni

Ők elsajátították az egyiknek a stílusát épp úgy, mint a másiknak, és egy olyan keverékre tettek szert, amely képessé tette őket, hogy ne csak német, hanem olasz, francia és angol operákat és más daljátékokat (Singspiele) is komponáljanak, mindegyiket a saját nyelvén és stílusában, és ezeket nagy sikerrel bemutassák. Ugyanezt sem az olasz, sem a francia muzsikusokról nem lehet elmondani. Nem mintha hiányozna ehhez a tehetségük, hanem mert kevés fáradságot fordítanak arra, hogy idegen nyelveket tanuljanak, mert túlságosan el vannak telve előítéletekkel, és mert nem lehet őket meggyőzni arról, hogy az ő nyelvük és stílusuk nélkül bármi jó is létrehozható lenne az énekes zenében.

És hogy mit lehet tanulni a franciáktól, arról itt írtunk:

Ezért kezdje francia játékstílussal a tanulmányait minden hangszeres

87. § Ha megfelelő ítélőképességgel ki tudjuk választani a különböző országok zenei ízléséből a legjobbat, akkor abból oly kevert ízlés származik, amelyet most, a szerénység határainak átlépése nélkül, teljes bizonyossággal a német stílusnak nevezhetünk; nemcsak azért, mert a németeknek jutott eszébe először, hanem azért is, mert már több éve létrehozták Németország különböző helyein, azóta is virágzik, és sem Itáliában, sem Franciaországban, sem más országokban nem keltett visszatetszést.

89. § Az olyan stílusban, amelyik, mint a mostani német, ami különböző népek ízlésének a keverékéből áll, minden nemzet talál valami a magáéhoz hasonlót, így ez számukra mindig tetszetős lesz. Az ízlések különbségéről eddig felsorolt gondolatok és tapasztalatok tükrében ugyan a tiszta olasz ízlésnek előnyt kell adni a tiszta francia előtt.

Quantz végül a németeket sem kímélte:

„Inkább a szemnek, mint a fülnek” – Így komponálnak zenét a németek

Mindazonáltal, mivel az első már nem olyan erőteljesen megalapozott, mint korábban volt, hanem igen vakmerő és bizarr lett, a másik viszont túl egyszerű maradt, mindenki egyet fog érteni azzal, hogy a kétfajta ízlés legjavából összetett és összekevert ízlés kétségtelenül általánosabb és tetszetősebb. Mert az a zene, amelyet sok nép és nemcsak egyetlen ország vagy egyetlen tartomány vagy csupán egyik vagy a másik nemzet üdvözöl és fogad el jónak, a kifejtett okok miatt csakis tetszéssel találkozhat, és ha ezen felül a hangzás jó megítélésére és az egészséges érzésekre alapozott, úgy ez a zene minden vitán felül a legjobb kell legyen.