Ha meglátogattuk a Scala múzeumát, ahol az állandó kiállítás mellett időszakos tárlatokat is rendeznek – legutóbb például egy Rossinira fókuszálót, amiről mi is beszámoltunk -, ne gondoljuk, hogy kipipáltunk minden zenei témájú múzeumot.

Hiszen ott van a monumentális Sforza-vár, a város legnagyobb történelmi épületegyüttese, és benne a hangszertörténeti kiállítás – meg az Ókori Művészetek Múzeuma, a Michelangelo Rondanini pietájának szentelt terem, a képtár, a szobor-, a bútor és az iparművészeti gyűjtemény, csak győzzük bejárni -, ami 1958-ban jött létre. A múzeumot Natale Gallini karmester gyűjteményére alapozták, és öt évvel később költöztették mai helyére.

A milánói Scalában mutatták be Kurtág György első operáját:

Nyolcperces tapsot kapott a Kurtág-opera a milánói Scalában

Ez a hangszermúzeum csak részben olyan, mint a világ bármely táján található hasonló műfajú intézmény. Természetesen itt is vannak hangszerek, ráadásul rengeteg, a 16-20. századból mintegy kilencszáz darab, értelemszerűen csoportok szerint elkülönítve. Főképp európaiak, tehát az egzotikus földrészekről származó instrumok rajongói csalódni fognak. A termek méretesek, egyikük koncerteknek is gyakran helyet biztosít. A professzionális vonóshangszer-készítés történetéből is kapunk ízelítőt, hiszen a Monzino család ebben a városban működött először csak készítőként, majd kereskedőként is, a 18. század közepétől egészen a 20. századig.

Az igazi attrakció egy éppen tízéves installáció, az Olasz Rádió és Televízió, a RAI egyik stúdiója. Az 1955-ben, Luciano Berio és Bruno Maderna által felállított, Alfredo Lietti fizikus által tervezett Studo di Fonologia Musicale della RAI nevet viselő stúdiót 1983-ig, egy legendás hangtechnikus, Marino Zucchieri nyugdíjazásáig használták. Ezt szedték szét, és építették újra a múzeumban az eredeti bútorokkal kiegészítve, a hangulatot fotókkal és filmfelvételekkel is megidézve. Dolgozott itt a már említett Berio és Maderna, de nem sajátították ki maguknak a helyet. Luigi Nono, John Cage, Henri Pousseur, Aldo Clementi, Franci Donatoni és még sorolhatnánk hosszan, ki mindenki darabjait vették itt szalagra, a kísérletező zenei felvételeket pedig olyan írók, költők gazdagították saját szövegeikkel, mint Salvatore Quasimodo és Umberto Eco. Az önálló kompozíciók mellett hagyományos munkák is folytak, hiszen itt rögzítették több tévé- és rádiójáték kísérőzenéjét is.

Egy angol újságíró, bizonyos Henry Vollam Morton Egy utazó Olaszországban című munkájában úgy fogalmazott, nem sok olyan város van a világon, ahol egy nagyszerű festmény címe útbaigazításul szolgál. Írta mindezt 1964-ben, jóval A Da Vinci-kód előtt. Azóta, de különösen a filmfeldolgozást követően a Santa Maria delle Grazie kolostor ebédlője iránt érdeklődők száma különösen megnövekedett. Jó tíz évvel ezelőtt röppent fel a hír, hogy Leonardo da Vinci festménye, Az utolsó vacsora zenei kódot is rejt: a kenyerek és a kezek a hangjegyek, azokat lejátszva egy körülbelül 40 másodpercet requiemet kapunk. Erről itt győződhetnek meg.

A sokoldalú zseni feltalálóként is komoly életművel rendelkezik, erről a Természettudományi Múzeumban is megbizonyosodhatunk, ahol bár épp átrendezik a nagy Leonardo-kiállítást, de legizgalmasabb találmányainak megépített makettjeit addig is megcsodálhatjuk. Ebben a szintén méretes múzeumban hangszerek nincsenek, viszont vannak a muzsika közvetítésére alkalmas eszközök, rádiók, televíziók.

A legreneszánszabb embert a zene is izgatta. Leonardónak zenei találmányai is voltak, ezek a Codex Atlanticus jó néhány lapját megtöltik. A Szent Ambrus Könyvtárban 1637 óta őrzik e becses gyűjteményt, ívein kidolgozott tervekkel és vázlatos rajzokkal, amelyek közt hadászati gépektől csatornázásig, anatómiai és botanikai tanulmányoktól hangszereket érintő feljegyzésekig mindent megtalálhatunk. Egyszerre mindig 16 lapot állítanak ki, a sötét könyvtárban csak ez a 16 tárló világít. Ha szerencsénk van, épp a zenei lapokat teszik szemlére, de a múzeum képzőművészeti gyűjteményében, a galériában megcsodálhatjuk a Leonardónak tulajdonított Zenész képmását, amely a Sforza-udvar egyik muzsikusát ábrázolja.

Egy temető is tekinthető galériának, pláne, ha az olyan, mint a Monumentale, ahol a szecessziós, neoklasszicista és modern síremlékek igazi műalkotások. Adózhatunk Toscanini előtt, a Hírességek házában pedig megemlékezhetünk Verdiről vagy épp Boitóról.