Rico Saccani ha a magyar kávéba nem is, de Érdi Tamás művészetébe beleszeretett

Érdi Tamás

Végül Zsolt és Andrea ült mellettem az Erkel Színházban, de a félelmem most csak addig tartott, amíg Tamás játszani kezdett. Lassan elfelejtek mindent, már csak élvezem a zenét. Valóban olyan ez az A-dúr, különösen a második tétele, mintha az angyalok muzsikálnának.

Bódulattal tölt el a teltházas siker, a taps alig akar szűnni, Tamás öröme, Rico Saccani mosolygása boldoggá tesz, jönnek a gratulációk. Rico a második tétel szép hangjait dicséri, Sanyi és Erika is elégedett. Barátném büszkén és szerényen mosolyog a háttérben, végül is az ő érdeme, az ő ötlete ez a koncert, ez a találkozás, ez a siker. A csodák éve azonban csak most kezdődik.

Vasárnap reggel nehezebben mászik ki az ember az ágyból.

– Ki a bánat hív reggel kilenckor? – dühöngtem, amikor félálomban a telefon után kotorásztam. Késő éjjel érkeztünk meg Tamás valamelyik vidéki koncertjéről. Rico Saccani jelentkezett, hogy most indul hozzánk, jó félóra múlva itt is van, és kér egy kávét. Nem tudtam mire vélni a dolgot, még sosem járt nálunk, és mivel Sanyi fél éjszaka vezetett, ő is morgott:

Érdi Tamás

– Körülötted mindenki bolond? Mi végre ez a kora reggeli rohanás?

– Honnan tudjam? Csak annyit mondott, hogy valami levelet hoz. 
Nem vagyunk kávérajongók, a Nescafé teljesen kielégíti időnkénti kávé szenvedélyünket, így aztán előre elkészítettem „különlegességünket.”

A találkozó rosszul indult. Leültünk az asztal köré, de mielőtt megkóstolta volna a kétségkívül gyanús kinézetű löttyöt, hosszan nézte, majd újra rám nézett.

Pár pillanatig tűnődött, hogy egyáltalán megszólaljon-e. Láttam az arcán, hogy már a látvány is elriasztotta. Közölte, mégsem kéri, mert szerinte ezek a magyar kávék semmiben sem hasonlítanak a kávéhoz.

Azt hittem, elsüllyedek, de mondandója hamar feledtette zavarunkat. Mert a hír, ami idehozta, minden képzeletet felülmúlt. Egy levelet lobogtatott, amit fel is olvasott.

A torontói Királyi Konzervatórium igazgatójának, Peter Simonnak a meghívását tartalmazta.

Május 29. és június 3. között tart Leon Fleisher Torontóban mesterkurzust, ezekre a napokra a konzervatórium vendégei vagyunk az iskolával szemben levő Intercontinental Szállodában.

fotó: Gordon Eszter

Akinek a madarak is Chopint énekeltek címmel november 15-én lát napvilágot a Corvina kiadó gondozásában É. Szabó Márta kötete. Tematikus blogunkban rendre részleteket olvashatnak a könyvből.

Kiderült, hogy Rico elmesélte egykori barátjának, Peter Simonnak, azaz a magyar származású Simon Péternek, hogy Tamás minden héten Bécsbe jár a konzervatóriumba, mert nem vették fel a budapesti Zeneakadémiára. Mindketten zongoraművésznek készültek, de a gyakorlás nem volt kedvükre való, rosszul bírták a magányos robotolást, így Péterből a Torontói Királyi Konzervatórium igazgatója lett, Rico pedig a karmesteri pálcára cserélte fel a zongorát. Péter először nem is értette Rico kérését, hogy valaki miért akar a híres budapesti Liszt Akadémia helyett a torontói konzervatórium hallgatója lenni? Aztán amikor megtudta bécsi utazásainkat, továbbította Tamás CD-jét a zongora tanszak kiemelkedő tekintélyének, a világhírű zongoraművésznek, Leon Fleishernek, aki miután meghallgatta, visszaüzent, hogy szeretettel várja Tamást, és ha élőben is olyan jó, mint a CD-n, elfogadja tanítványának.