Schneider Zoltán: „Belevetítem a magam életét a versbe”

Schneider Zoltán (fotó: Éder Vera / MMA)

Schneider Zoltántól két Arany-verset és egy Szász Károly írta levelet ismerhetnek meg a Hallgatni Aranyt! oldalra látogatók. A Radnóti Színház művészével Arany kapcsán Petőfiről, a kortárs költészetről és a versmondásból kihallatszó korról is beszélgettünk.

Hallgasson Aranyt Schneider Zoltán tolmácsolásban!

– Milyen gyakran kérnek fel verset mondani? Mennyi ilyenfajta feladatod van manapság?

– Jelen van az életemben, de nem túl gyakran. Bár az is igaz, hogy ebben a rohanó világban, amikor egy hónapban 28 estén vagyok színpadon, napközben pedig próbálok, már nem is nagyon lenne rá idő. Azért időnként megtalálnak, például az egri Irodalmi Rádió, ahol időről időre „kipécéznek” maguknak egy színészt, és róla íratnak verseket amatőr költőkkel. Idén én lettem ennek az alanya. De ne ódákat képzeljen senki, amiket hozzám írnak! Ami eszükbe jut rólam, arról szólnak a versek. Van, ami mélabúsabb, van, ami a palacsintasütésről szól…  Végül persze minden vers a szerzőjéről szól, az én személyem ebben inkább egy katalizátor.

– A Radnóti Színházban nagy hagyománya van a költészetnek, elég csak Bálint András különböző irodalmi estjeit említeni, vagy azt a sorozatot, amelyben néhány éve Adorjáni Bálint, Andrusko Marcella és Szávai Viktória egy-egy költőre fókuszált, legutóbb pedig Pál András készített egy Petri-műsort. Benned nem fogalmazódott még meg az önálló est igénye?

– Két favoritomat kilőtték: Viki Weöres Sándort, Bálint pedig Szabó Lőrincet. Petőfi még lehetett volna, mert nagy vonzalmat érzek iránta, elsősorban Spiró Kedves Petrovics elvtárs!-a miatt, amivel anno a színművészeti főiskolán megnyertem a szavalóversenyt. A Parnasszus folyóirat pedig kortárs költőknek hirdetett jó pár éve egy pályázatot barguzini versekre: arra a fikcióra, hogy Petőfi nem halt meg, hanem letelepedett és megnősült Barguzinban, és onnan verseket, leveleket küldött haza.

Korábban Szávai Viktóriát kérdeztük Arany költészetéről:

Szávai Viktória az Arany-korszak előtt

Ezek felolvasására kért meg engem többedmagammal akkor Turczi István, a lap főszerkesztője. Ezekre, azt gondoltam, fel lehetne építeni egy estet. El is kezdtem olvasgatni hozzá a Petőfi-levelezést, abban természetesen előkerült Arany is. Olyan struktúrában gondolkodtam, ami Bálint András önálló estjeire jellemző, tehát hogy olyan oldaláról ismerjük meg az adott szerzőt, ahogyan még nem. Nagyon fontos az is, hogy ne ömlesztve jöjjenek a versek, hanem váltakozzanak műfajok. És muszáj, hogy legyen benne humor. Ezt a szerkesztési módot András remekül érti.  De ha meg is fogalmazódna, havi 27-28 előadással nehéz lenne összeegyeztetni.

– És Arannyal milyen a viszonyod?

– Jó, köszönöm szépen. Nem áll hozzám annyira közel, mint Ady vagy József Attila, de a költészete minőségileg és mennyiségileg is igen tiszteletreméltó. Egészen döbbenetes, hogy tudott annyit dolgozni, olyan verseket írni. Mikor?! Nem evett, nem ivott, nem élt családi életet, nem utazott napokat A-ból B-be?! Függetlenítette a különböző feladatait, szerepeit?

Vagy mint a kaméleon, ami külön tudja mozgatni a szemeit, úgy függetlenítette a kezeit, és ballal verset írt, jobbal műfordított? Egészen hihetetlen!

A József Attila Gimnáziumba jártam, és ott van egy Latinovits Zoltánról elnevezett színjátszókör. Az egykori tagokkal megmaradt a barátság, évente háromszor összejárunk. Az egyik ilyen találkozón valahogy előkerült Arany János, és parázs vita alakult ki arról, mennyire nem értjük ma már azt, amit írt, miközben csodálatos, amit és ahogyan írt, amennyire mestere volt a magyar nyelvnek. Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy egy mai tizen-huszonévest elkapnak a versei.

– Hogyan kell jól verset mondani? Vannak a műfajnak szabályai?

– Fogalmam sincs. A már említett Parnasszus kortárs estjeire Galkó Balázs és Vallai Péter ajánlottak be, amin én lepődtem meg a legjobban, mert Vallait személyesen nem ismertem akkor még. És miután felolvastam, csak annyit mondott, nem tudja, ki az a jó hangú színész, aki annyira borzasztóan olvas a mikrofonba, amikor bebeszélhetné anélkül is azt a pici teret…

Schneider Zoltán (fotó: Éder Vera / MMA)

Na, ő elképesztően korszerűen mondott verset. Latinovitsot is nagyon szerettem, Kállai Feri bácsi is csodálatos volt. Vannak még bakelitlemezeim, néha előveszem és felteszem azokat. Az egyiknek az egyik oldalán A vén cigányt mondják el többen, a másikon az Ódát. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, de kihallani belőle a kort, amikor a felvétel készült. Iszonyú érdekes.

Juliska emlékezete

Mióta rombadőlt oltáridon, Hazám,
A honfi legszentebb könnyével áldozám,
Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom’,
Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon:
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nagyon fáj! nem megy!*

*Arany megjegyzése a kéziraton

(1866)

Mint ahogy az is, amikor a költők a saját verseiket mondják, olvassák, és kiderül, hogy én egészen másképp értelmezem a sorokat, mert belevetítem a magam életét a versbe, és azon a szűrőn át jutnak el hozzám a gondolatai.

A Testről és lélekről forgatása után Enyedi Ildikó odaadta az osztályának a fel nem használt nyersanyagokat, hogy vágjanak belőle össze egy kisfilmet.

Nem volt a végeredmények közt két ugyanolyan, mindenki teljesen másképp rakta össze a történetet, pedig a nyersanyag ugyanaz volt. Valahol szerintem ilyen lehet a versmondás is, azt hiszem.

– Ha valaki évek, évtizedek múlva meghallgat egy 2018-as felvételt, szerinted mit fog kihallani belőle?

– Nem tudom. Talán azt, hogy nincs időnk az elmélyülésre.