A beteljesületlenség lenne Bruckner titka?

Anton Bruckner

Nagyon különleges a viszonyom Bruckner zenéjével. Valami miatt állandóan visszatérek hozzá, leginkább a szimfóniáihoz. Valami miatt nagyon jó hallgatni. Olyan súlya van, olyan speciális közeget teremt, amit csak nagyon kevesen tudnak. Erre a zenére aztán egyértelműen mondhatjuk, hogy olyan saját hangon szól, amely semmivel sem téveszthető össze.

Ugyanakkor szinte mindig hiányérzetem marad miután végigültem egy Bruckner-koncertet, sehogy sem akar jönni a katarzis. Pedig, ha valami ilyen súlyú és ilyen keretek között „történik”, akkor nem tarthat máshova, csakis ebbe az irányba.

Az épp aktuális koncerten a Pannon Filharmonikusok játszották az ötös számú szimfóniát Bogányi Tibor vezényletével. Véleményem szerint kiválóan, nagyon szépen szólva, meglepő könnyedséggel. A könnyedség azért is fontos jelen esetben, mert ellenpontozni tudja a súlyos mondanivalót, zenévé nemesedik a teher. Nemesedett, nemesedett, de ismét nem sikerül megfejtenem Bruckner titkát.

Hogy hogyan találkozott Bruckner és Wagner, arra egyikük biztosan nem emlékszik:

November 12. – Képszakadás

Állandóan az az érzésem, hogy történik valami iszonyúan fontos és nagyszabású, fantasztikus és kellemes hangzással, és azt is érzem, hogy egy komoly, világmagyarázat-mélységű lavina zúdul rám, de a végén nem értem meg a természet törvényeit. Nem leszek okosabb, hogy miért történt ez a jelenség, hogy miért tört ránk a lavina. Ott állok ok-okozati összefüggések nélkül. Amolyan 80 százalékos állapotban, mintha éppen az a másik 20 hiányozna ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Mert a teljes kép jelentheti csak a katarzist magát.

Eszembe jutott az Amadeus-film híres jelenete, amikor Salieri ott áll teljesen értetlenül a feszület előtt, és mintegy kérdőre vonja a Teremtőt, hogy miért egy ilyen infantilis bohémnak adott ekkora tehetséget, akit történetesen Mozartnak hívnak. A párhuzam egyébként amúgy sem véletlen, hiszen Bruckner maga is rendkívül vallásos volt, tulajdonképpen zenéje is hatalmas hitének lenyomata.

Csak épp az a természetes út, a magától értetődő egyértelmű teljesség hiányzik számomra.

Mintha ugyanúgy küzdene ez az ember magával, az Istennel, ahogy Salieri tette (a drámában, és persze a filmben, sőt, talán még a valóságban is). Azt hiszem a küzdelem a legmegfelelőbb szó Bruckner zenéjére, amely pedig nem hozza meg a várt és remélt eredményt.

Zenetörténész, muzsikus barátaim szeretik és becsülik Buckner zenéjét. Egyikül például szimfóniáinak finom szépségét emelte ki. Első reakcióm az volt, hogy mennyire jogos (talán nem ez a legjobb szó) éppen a rejtett szépségek után kutatni mondjuk az ötödikben. Ez számomra kicsit olyan, mint, ha greenaway-i szimbólumok után kutatnék egy olasz neorealista filmben. Számomra más az alaptermészetük.

De nem adom fel, Brucknerrel együtt én is harcolok az ő muzsikájával. Mert a keresés szellemét hallom benne. És egész biztos, hogy valami nagyon izgalmasat és fontosat keresett…