A legjobb lemezek, melyeket Debussy, Satie, Leonard Cohen és Stevie Wonder ihletett

Fazıl Say - forrás: facebook.com/fazilsay

Fazil Sayt bár sok kritika érte pályája során, egyediségét soha nem kérdőjelezték meg. Legújabb, Debussy és Satie műveit tartalmazó lemezével sem hazudtolja meg magát, ám a francia zenével egészen új oldaláról mutatkozik meg. A Gramofon toplistájának harmadik helyére Madeleine Peyroux-val együtt került.

Úgy fest, az idei Debussy-évforduló olyan zongoraművészeket is megihlet, akiket eddigi pályájuk során elkerültek a francia komponista munkái. Daniel Barenboim nemrégiben szintén a Prelűdök I. kötetével jelentkezett, ahogyan most Fazil Say is.

Lemezeik kritikai fogadtatása meglehetősen vegyes, de azt a legtöbb bíráló elismeri, zongorázásuk egyedisége helyenként képes új színt kölcsönözni e sokat játszott daraboknak. Say számos virtuóz darabban vívta már ki a közönség ovációját, s győzte meg a finnyás publikumot arról, hogy Haydn, Mozart vagy Beethoven világában sincs elveszve. Debussy-lemeze, melyen a prelűdöket Erik Satie két népszerű zongoraciklusával, a Gnossiennes-nel (6) és a Gymnopédies-vel (3) házasítja, igen személyes, szinte már feltáró igényű felvételként terül elénk.

Bár Satie és Debussy művészete között egy világ feszül, zongoradarabjaik jól kiegészítik, árnyalják egymást vagy éppen tanulságos kontrasztként szolgálnak. Első látásra Say a népszerűbb darabokat fűzi egy lemezre, azonban közelebbről megnézve a lemez koncepcióját, van benne logika. Későbbi munkával ellentétben ezek a lassú, táncos ritmusú füzérek éppen olyan áttörtek, intimek és pallérozottak, mint a Debussy-prelűdök, még nem hordozzák az idősödő Satie excentrikus-szarkasztikus, keserédes esztétikáját. Ez még nem „bútorzati zene”, ahogyan Debussyé sem az. Fazil Say Debussy-játéka messze esik a közelmúlt trendjeitől, olvasatainak alapvonása az előadói személyesség;

a zongorista mer önmaga lenni.

Helyenként jól hallható, amint a dallamot dúdolja a zongora túlfelén, ám ez cseppet sem zavaró.

Say nem finomkodó, nem maszatol, s nem akar extravagáns lenni, joggal és okkal bízik saját rutinjában, képességeiben, ösztöneiben, muzikalitásában.

A tempókat sem kezeli mereven, kis kilengés a sebesebbek felé nem is árt. Ahogyan a dinamika sem kerül patikamérlegre: az apróbb-nagyobb, néha váratlannak ható dinamikai váltások keresetlenséget, fesztelenséget biztosítanak egy-egy karakteres kompozíciónak. A hangszínek is természetesek, vadvirágok pasztelljeit idézik, nem a stúdió-sterilitás digitálisan kevert műanyag ecsetjét. A muzsika így élő, vibráló, s mindenekelőtt kötetlen eredetiséget kínál.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Madeleine Peyroux (becenevén Madi) amerikai jazz és blues-énekesnő és gitáros, akinek eddig megjelent nyolc lemezén standard-feldolgozásokat, sanzonokat és saját dalokat is hallhatunk. Szerzői szövegei gyakran szarkasztikusak és olykor az énekesnő politikai álláspontjára is reflektálnak. Legújabb lemeze, az Anthem anyaga túlnyomórészt saját dalokból, illetve két feldolgozásból tevődik össze.

Ugyan Madi képes bármelyik dalt úgy előadni, mintha a sajátja lenne,

mégis örömteli egy (majdnem) szerzői lemez megjelenése, a legutóbbi ilyen korong ugyanis tíz évvel ezelőtt jött ki. A lemezen közreműködő muzsikusok nem kisebb neveket kísértek korábban, mint Bob Dylan, Leonard Cohen vagy Joni Mitchell – ennek megfelelően egy rendkívül ízléses és telt hangzású ritmusszekciónak lehetünk fültanúi. Peyroux korábbi munkásságát figyelembe véve nem meglepő, hogy az Anthem aligha nevezhető jazz-lemeznek. Ennek ellenére a hallgató megtalálhatja azt a szofisztikáltságot és ízléses hangválasztásokat, amelyeket a nagy jazzmuzsikusoktól már megszokhattunk.

Az igényesség magas szintje a szépséges keverés mellett a dalok egyszerű, de nagyszerű harmóniavilágában is jelen van. Madi dalain egyértelműen hallhatóak egyik nagy idolja, Leonard Cohen hatása (a lemez címadó dala is egy Cohen-dal), de egyéb hatások is. Meg merem kockáztatni Stevie Wonder felemlegetését;

jellegzetesebb példát aligha lehetne felvonultatni a szuperigényes és jazz-műveltségből táplálkozó, bluesos populáris zene javára.

Kár lenne azonban, ha a kellemes és tiszta énekhang és a ritmusszekció andalító hullámzása elvonná figyelmünket a szövegről, ugyanis Peyroux szövegei nem csupán szórakoztatóak (a szó legjobb értelmében) és explicitek, hanem aktualitásuk miatt igen elgondolkoztatóak is.

Érdekes elgondolni, hogy a dalok bizonyos hányadát az énekesnő a zenekarral közösen komponálta, elbeszélése szerint családias, baráti környezetben. Ez a hallgatók számára azért jó hír, mert a lemez összes dala őszintén, közvetlenül szólítja meg őket. Az album globális dinamikai amplitúdója nem túl terebélyes, de a dalok hatásfoka ennek ellenére igen magas, minden zenei mozzanat adekvát – úgy funkcióját, mint elhelyezését tekintve. Összességében rendkívül elegáns és tartalmas lemez született.

Cím: Debussy: Prelűdök I., Satie: Gnossiennes, Gymnopédies

Kiadó: Warner Classics Magneoton

Katalógusszám: 0190295705671

Cím: Madeleine Peyroux: Anthem

Kiadó: Decca – Universal

Katalógusszám: 676506-1