A Zeneakadémia Népzene Tanszékének legelső diákgenerációjának több tagja ma már oktatóként tevékenykedik az intézményben, akik közül a kreativitásáról és sokoldalúságáról ismert Berta Alexandra kiemelkedő munkát végez éppúgy az előadóművészet, mint az oktatás területén. Az autentikus népzene műfajában hoz létre különböző produkciókat és egyben különleges zenei kompozíciókat, miközben igyekszik megtartani a hagyományos népi éneklés és citerajáték eredendő, természetes szépségét, amely sokkal nehezebb feladat ma, mint gondolnánk.
– Hogyan váltál zenésszé? Milyen tervek és célok fogalmazódtak meg benned és hol tartasz most mindennek a megvalósításával?
– A zenei pályám igazán „klasszikusan” indult: kisváros, zeneiskola, népzenei versenyek, népzenei táborok. 12 éves koromban ért az első olyan igazi élmény, amiből már egyfajta elköteleződés alakult ki bennem a népzene iránt. Innentől kezdve pedig minden sorsszerűen alakult. Rendre pozitív visszajelzéseket és megerősítéseket kaptam szakemberektől, a közönségtől, ezáltal egyre bizonyosabbá vált, hogy jó úton járok, amit természetesen én magam is éreztem.
A következő mérföldkő az érettségi és a pályaválasztás volt, amikor két dolog viaskodott bennem: a hivatástudat és a megélhetés, a döntést pedig nehezítette, hogy ekkor még nem volt túl sok lehetősége egy népzenésznek a felsőoktatásban. Jött azonban a következő jel, ami el is döntötte a kérdést: egy népzenei találkozón beszélgettem későbbi tanárommal, Eredics Gáborral, aki nagy örömmel újságolta, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végre elindul a népzeneoktatás, megalakul a Népzene Tanszak (azóta már Tanszék), és lelkesen bíztatott, hogy adjam be a jelentkezésemet. Azt már akkor is tudtam, hogy a színpadi jelenlét mellett mindenképpen szeretnék tanítani is.
Bizonyos szempontból hátrányból indultam a hangszerem, a citera miatt, ezért a céljaim felé vezető út nem volt olyan könnyű. A legfontosabb célkitűzésemből viszont nem szeretnék engedni.
„Be szeretném bizonyítani, hogy a citera is egy teljes értékű hangszer, amin gyönyörű dolgokat lehet megszólaltatni.”
Szerencsére a zeneakadémiai éveim alatt sok olyan visszajelzést kaptam, ami bebizonyította, hogy az igyekezetem nem eredménytelen, nem hiábavaló.
Egyetemi tanulmányaim befejeztével felkértek a tanszék óraadó tanárának, ami életem legnagyobb szakmai elismerése és megtiszteltetése volt, és azóta is ott tanítok. Később a Hagyományok Házában is munkát kaptam, népzenei szakelőadó lettem. Itt szintén azzal foglalkozhatok, ami a legközelebb áll hozzám. Az előadóművészet terén is igyekeztem valóra váltani az álmaim, melyek közt a számomra a legfontosabb a Pengetős Trió nevű formációnk megalakulása, ahol citera, koboz és tambura játszik együtt, természetesen énekkel kiegészülve.
A zenekar tagjaival, Csenki Zalánnal és Horváth Bálinttal sok szép, közös zenei élményt élhettem már át, és bízom abban, hogy még nagyon sokáig lesz lehetőségünk együtt zenélni.
Úgy gondolom, hogy amit a pályám elején célul tűztem ki, megadatott és megvalósult, amiért nagyon hálás vagyok.
– Mi a véleményed arról, hogy a népzenét sokan nem tekintik nőies műfajnak?
– Ha népzene és nők együtt kerülnek említésre, akkor elsőre talán mindenkinek a dekoratív és kedves népdalénekesek jutnak eszébe, és nem a hangszeres zenészek. Volt egy olyan időszak az életemben, amikor „csak” énekeltem vonószenekar mellett, és akkor, bár a műfajhoz kötődő sztereotípiákat tekintve nőiesnek érezhettem magam, mégis hiányérzetem volt.
Saját magamat hangszeres – énekes előadónak tartom. Mindkét összetevő egyenlő súllyal van jelen az életemben.
Amikor asztalt cipelek vagy szerelek össze, amikor citerát húrozok vagy éppen egy elszakadt húr miatt véraláfutások és sebek ékeskednek a kezemen, vagy amikor egy táncrendet végigjátszva alig marad körmöm, az talán tényleg kevésbé nőies. Ezektől a részletektől viszont még nem változik meg egy női előadó kisugárzása, sem az, amit közvetíteni akar. Ismerek páldául olyan női nagybőgőst is, aki gyönyörű kívül-belül, és a hangszerével igazi egységet alkot. Véleményem szerint tehát nem műfajtól vagy hangszertől függ ez a kérdés, hanem az embertől – nőtől.
– Miért a népzene áll hozzád a legközelebb? Mit tudsz megfogalmazni vele, amit más műfajokkal nem?
– A zene önmagában csodálatos dolog, amivel úgy lehet érzéseket, érzelmeket kifejezni és megfogalmazni, ahogy semmi mással. A népzene pedig a sajátunk, zenei anyanyelvünk.
A magyar népdalok egyedülállóak és gyönyörű szimbólumrendszerrel bírnak – a dallammal és szöveggel együtt nagyon erős hatást tudnak rám gyakorolni.
Ha pedig éneklek, még inkább átélem őket. Ezek a dalok rólunk szólnak, emellett olyan érzéseket közvetítenek, amik évszámtól, kortól, nemtől függetlenül az életünk részei.
– Hogy látod a népzeneoktatás jelenlegi helyzetét?
– Nagyon örülök annak, hogy ma már a felsőoktatásban is jelen van a népzene, ráadásul egy olyan rangos intézményben, mint a Zeneakadémia. Általánosságban persze a népzeneoktatás minden szintjén van még hova fejlődni, ami egy feladata mind a jelennek, mind a jövőnek. Szerencsére kiváló művészetoktatási intézmények és népzenei műhelyek vannak a határainkon innen és túl is, ahol elhivatott és alázatos szakemberek tanítanak, akik át tudják adni tudásukat és a zene lelkületét a gyerekeknek. Emiatt úgy érzem, jó úton járunk.
– Mitől tud a népzene mindig aktuális és érdekes maradni? Mi az, amit nem szabad elveszítenie ahhoz, hogy ne váljon anakronisztikussá?
– Szerintem olyan embereknek kell ezt a zenét játszani, és megmutatni másoknak, akik értik, átérzik, élvezik és alázattal is vannak iránta. A ma divatos világzene műfajában is ennek az alapszabálynak kellene működni, hogy a népdal népdal, a népzene népzene maradjon, és ne vesszen el a lelkisége, a mondanivalója egy számára teljesen idegen környezetben.