Az ötvenéves Győri Filharmonikus Zenekar Brahms összes szimfóniáját és nyitányait vette lemezre, melyet nem kisebb cég, mint a Naxos adott ki. Kieth Jarrett 2006-ban, a velencei Gran Teatro Le Fenicében adott koncertje immár lemezen is hallgatható. A Gramofon-toplista második helyezettjei.

Szereti Ön Brahmsot? A Győri Filharmonikus Zenekar tagjai minden bizonnyal igennel válaszolnak a kérdésre. Az együttes 2018-ban ünnepeli fennállásának ötvenedik évfordulóját, a jeles esemény alkalmából pedig – a Naxos lemezcég gondozásában – egy háromlemezes Brahms-albumot jelentettek meg.

Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy Brahms nagyon is tudatos választás volt az együttes és karmesterük, Berkes Kálmán részéről. Egyrészt a késő romantikus zeneszerző zenekari darabjainak megszólaltatása – Brahms mind a négy szimfóniája, valamint a Tragikus (op. 81) és az Akadémiai ünnepi nyitány (op. 80) – valódi kihívást jelentő feladat.

E művek kiváló lehetőséget nyújtanak a zenekar muzsikusai számára arra, hogy megmutassák, mit tudnak.

Mindenekelőtt a zenekari összjátékban, és – mivel sok szólót írt a komponista – számos alkalom kínálkozik arra is, hogy szólistaként is bizonyítsanak. Másrészt a korongon hallható művek közül hármat – a ΙΙ. és ΙΙΙ. szimfóniát, valamint a Tragikus nyitányt – a győri születésű Richter János (Hans Richter) dirigálta első alkalommal.

Richter Európa egyik leghíresebb karmestereként számos kortárs premiert vezényelt, így több zeneszerző – például Dvořák és Elgar – pályájának elindulása nagyrészt Richter Jánosnak köszönhető.

A lemezfelvételek egyébként Győrben, a zenekar „otthonában”, a dirigens nevét viselő hangversenyteremben készültek. A kontrasztok kidomborítására – ezáltal a zenekar színeinek bemutatására – is kiválóak ezek a Brahms-művek. A két nyitány például egymás hangulati ellentéte, ahogy a zeneszerző jellemezte szellemi gyermekeit, „az egyik sír, a másik nevet”. A Tragikus nevéhez illően súlyos, erőteljes és komor, míg a másik jókedvű, gondtalan és hatásos a jól ismert Gaudeamaus igitur felidézésével. Ugyanígy az Ι. és ΙΙ. szimfónia is kiegészíti egymást: a c-moll szimfónia feszültsége az azt követő D-dúrban oldódik fel.

Berkes Kálmán – forrás: lfze.hu

A zenekar remekül teljesít, fény és árnyék tökéletes összhangban érvényesül a játékukban. Berkes Kálmán jó tempókat vesz, hatalmas energiákat mozgat meg. Oroszlánrésze van abban, hogy a Brahms-muzsika mind a három lemezen egyenletesen magas színvonalon szólal meg, az első pillanattól egészen egyedülálló élményt nyújtva.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Akik hisznek helyek és események jelképes üzenetében, az újjáéledés albumaként tekinthetnek Jarrett új szólólemezére. A dupla CD felvételei élőben készültek a velencei Gran Teatro La Fenicében 2006-ban, újabb jeleként a pianista kényszerszünet utáni nagy visszatérésének. S ezúttal a feltámadó főnixmadárról elnevezett színházban került sor a hangversenyre, ahol a 19. században Rossini- és Verdi-bemutatókat tartottak.

A lemez kiadása egybeesett a Velencei Biennálén a muzsikusnak adományozott Arany Oroszlán-életműdíjjal.

Jazz-zenész most kapta meg először az elismerést, melyet a korábbi években Berio, Boulez, Kurtág és Reich vehetett át.

Jarrett mostanra eljutott az előadóművészet néptelen csúcsaira, ahol a muzsikusnak már nincsenek riválisai, legfeljebb önmagához hasonlítják. A La Fenice esetében az első viszonyítási pont az 1975-ös The Köln Concert lehet, a pianista első fellépése egy európai operaházban. A másik az 1997-ből való La Scala, Jarrett első előadása egy olasz operában. Másfelől összevethető e lemez Jarrett újabb szólóalbumaival is – ezek a 2005-ös Carnegie Hall-koncerttel kezdődnek.

Keith Jarrett – forrás: youtube.com

Sajnos mindkét összehasonlításban hiányérzeteink támadnak. Nem, mintha elmaradnának a csodás rögtönzések, vagy a szellemes feldolgozások. A dupla CD kétharmadát kitevő improvizációk lehengerlők: technikailag kifogástalanok, időnként klasszikusak, máskor romantikusak, vagy épp disszonánsak-atonálisak, illetve a repetitív hagyományt követik. Egyes melodikus pillanatok a kölni lemezt idézik. A dialektusok sokszínűek: blues és boogie-woogie; gospel és ballada. Nemes anyag, ez kétségtelen, ahogy a második lemezt záró önidézés és feldolgozások (például egy darab Sullivan A Mikádó című operettjéből) is mesteriek, mégse érezzük, hogy a velencei hangversenyek új mérföldkövet jelentenének a zongorista életművében.

A rögtönzések egy csöppet laboratóriumiak, a stílus steril, érzelemmentes. Korábbi szólólemezein erősebben éreztük, hogy a teremtés aktusa a fülünk hallatára megy végbe. A velencei lemez artisztikus értékei a negatív összevetések ellenére is vitathatatlanok. Önmagában talán nem remekmű, de része a modern jazz egyik legnagyobb teljesítményének, a szólista Jarrett ECM-életművének, mely negyvenhét évvel ezelőtt vette kezdetét a Facing You-val.