Budapest dúskál a Bach-előadásokban, de szinte egyik sem idézi meg a zeneszerző korát

Johann Sebastian Bach

Budapest, más európai fővárosokkal összehasonlítva is fantasztikus művészeti élettel és ezen belül óriási koncertkínálattal rendelkezik. Az utóbbi évszázadok szokásai szerint a koncertek nagyobb részén régebbi korok zenéi hangzanak el, melyek között, amennyiben barokk témájú repertoár kerül előadásra, a leggyakrabban Johann Sebastian Bach művei szerepelnek.

A 18. század legnagyobb hatású német zeneszerzője ő, akinek alkotásai ma is ámulattal vegyes tiszteletet és csodálatot váltanak kielőadóból és hallgatóból egyaránt. Kompozíciói olyan tökéletesek és olyan mély értelműek, hogy hatásuk lényegi része mindenfajta előadásban érvényesül, szinte még egy szintetizátoros, elektronikus verzióban is.

Neve egy koncertplakáton a közönség számára a minőség garanciája, éppen ezért találkozhatunk is vele kis- és nagyzenekarok, „modern” és „historikusnak” hirdetett kamaraegyüttesek előadásai során úton-útfélen. Kantátái, oratóriumai a templomi koncertek elengedhetetlen repertoárjához tartoznak, különösen egyházi ünnepeink alkalmával. Népszerűbb alkotásai mostanság naponta többször hangzanak el világszerte, mint a szerző életében összesen. Nincs ez másként Budapesten sem, a zenekedvelő közönség számára itthon is mindig ünnep Bach zenéjét hallgatni, gyakorlatilag bármilyen felfogásban. A közelmúlt zenekari eseményei között tallózva is megállapíthatjuk,

a paletta Bach műveinek előadását tekintve fővárosunkban nagyon színes, gyakorlatilag minden irányzat képviselteti magát, kivéve egyet: a Bach korára jellemző, a kutatások mai állapotát tükröző, „historikus” hangszerkezelésen alapuló, „korhűségre” törekvő előadásmódot!

Helyette viszont a választékban a következőket találhatjuk:

1. Nagy, szimfonikus zenekari Bach (sőt Telemann, Buxtehude) előadást, két, három összevont kórussal és teljes létszámú vonóskarral, karmesterrel.

Ez, ha nem vesszük figyelembe a szerzők korát és az akkori előadási szokásokat, ahol szólamonként legtöbbször egy-egy előadót használtak, felfogható lenne akár az alkotók zsenialitása és műveik „monumentalitása” iránti tisztelet kifejezésének is, mint ahogyan ez a 19. század szokása volt – hiszen az akkori gondolkodás szerint nagy hatású, korszakos művek extra méretű előadói apparátust igényelnek, hogy értékeik még jobban kidomborodjanak. Lehetne ez akár a romantika kora iránt elkötelezett, 19. századi historizáló előadás is, de akkor ugyanekkora vonóskart bélhúrokkal kellene felszerelni és a hozzájuk korban illő fúvósokkal társítani. Ha viszont mindezt mellőzve modern hangszerekkel tobzódunk a hangzás, a hangerő és intenzitás kavalkádjában, hozzá kellene tán tenni, hogy a barokk művek ebben a formában legalábbis átiratok, mint ahogyan ezt Schubert vonósnégyeseinek zenekari verziójának előadásakor sem felejtik el megemlíteni.

2. Van olyan kiváló szimfonikus zenekarunk is, akiket már némileg megérintett a historikus kutatások felénk csak gyönge fuvallatként elérő szele és ennek következtében (no és persze jól felfogott marketingcélokból is) bélhúrokkal ellátott vonóshangszerekkel, és külföldön képzett vagy onnan importált tájékozottabb fúvóskarral kísérleteznek. Ráadásul előadásaikon kórus és a zenekar is megfelelő méretű, a kórus jó képzettségű szólistákból tevődik össze és együttesük karmester nélkül (!!!) igen magas zenei színvonalon  működik. Ez akár egy ígéretes próbálkozás is lehetne, sajnálatos azonban, hogy vonósaik, nagyzenekari elfoglaltságaik mellett nem tudnak elég időt szánni a korabeli hangszerek tulajdonságai és az azokhoz tartozó hangszeres technikák megismerésére, elsajátítására így az együttes gesztusrendszere, hangzása sosem igazán homogén. Mivel egy barokk zenekar hangzásának alapját legtöbbször a vonósok képezik, ez a megközelítés a hangzásban reménytelenül sok stílusidegen kifejezőeszközt tartalmaz.

3. Egy ideje létezik már Budapesten nagyszabású produkciókra is alkalmas, „korhű hangszereken” játszó zenekar is a hozzá tartozó kórussal. Többnyire ezeknek az együtteseknek a tagjai képezik aztán minden más hasonlóan „historikusnak” hirdetett hazai együttes előadói apparátusát is. Az „autentikus” címke és az együttesek számos elismerése ellenére általában is ez a csapat számomra a legzavarbaejtőbb, de különösen az, ha Bachról és a német barokkról van szó

. Ami az előadásmódjukat illeti, az valahol az előző két, alapvetően „modern” hangszeres együttes között helyezkedik el, éppen ezért elég nehéz is az előadásmódjukkal képviselt szándékot, mondanivalót értelmezni. Karmesterrel és a szükségesnél lényegesen nagyobb előadói apparátussal játsszák a 18. századi német kompozíciókat is, ami a kutatások mai állása mellet legalábbis furcsa, még, ha ennek szervezési, és marketing okai mára megszokottakká is váltak. Vonósaik körében a különböző korokhoz tartozó hangszeres technikák és hangszertartozékok olyan keveredése látható (hallható), ami egy homogén hangzást csakis a mai „modern” viszonyokhoz alkalmazva és eszerint értelmezve enged meg.

Más kérdés, hogy úgy tűnik, mindez a nagyközönség tetszésével találkozik, ami viszont igen komoly kérdéseket vet fel a historikus kutatások hasznáról és értelméről a hazai zenei gyakorlatban. Egészen paradox módon, az előzőekben említett, alapvetően „modern” közegben működő zenészekből alakított „alkalmi” régizenét játszó együttes, véleményem szerint, vonósaik hangszerkezelésétől eltekintve Bachot illetően lényegesen közelebb jár a „historikus” előadói gyakorlathoz, mint a koncertéletünkben „korhűként” hírnevet szerzett zenekarok.

4. A hazai historikus zenélés furcsaságai talán még inkább szembetűnőek, ha az időközben felnövekvő, a fenti zenekarra, mint nagy elődre példaképként tekintő újabb „régizenész” generáció tagjaira tekintünk. Ők ugyan már megpróbálják átültetni a gyakorlatba a legújabb kutatási eredményeket: karmester nélkül, szólistákból álló kórussal és a barokkhoz „megszólalásig hasonló” hangszerekkel játszanak Bachot, az eredmény mégsem igazán meggyőző. Megfelelő, korabeli technikákon alapuló historikus vonóshangszeres képzés nélkül szerintem ez nem is meglepő. Egy kisebb együttesben ugyanis annyira feltűnőek a vonóshangzás hiányosságai, hogy azt a csembaló mellől irányítani próbáló vezető minden energiája és a darab kifejezőerejét segíteni kívánó gesztusai semmiképpen sem tudják pótolni. Ha egy barokk együttesben nincsen szép, egységes, telt vonóshangzás, sőt a zenészek azt sem sejtik, hogyan kellene ezt létrehozni, akkor nincs az az elhivatott csembalista, karmester, aki a produkción hathatósan segíteni tudna. Ha egy zenemű mondanivalója, gesztusai csak a karmester mozdulataiban és arckifejezésében tükröződnek, de ebből vajmi kevés hallatszik, úgy egy előadás nem igazán érheti el a célját.

A hazai ilyen irányú képzés hiányából fakadó helyzetet megoldási  javaslatok nélkül a tanulni szándékozókon számon kérni persze nem lenne fair. Éppen ezért szerény eszközeimmel (nyári kurzusok, előadások, konzultációk) én is igyekszem a zenészek közötti párbeszéd és kommunikáció elindítására, egyfajta régi hangszeres vonóskultúra megteremtésére. Az ebben a blogban közölt írások is jórészt ezzel a szándékkal születnek és remélem, előbb-utóbb el is érik majd a céljukat. Amíg viszont a szakmai hiúság és büszkeség által vezetve nagyobb dicsőség „sötétben tapogatózni”, mint esetleg párbeszédet folytatni, kérdéseket feltenni, nos, addig mindenkinek sokkal tovább tart a mások által már megismert, kikutatott eredmények saját tapasztalatok útján való újbóli megszerzése, s így a fejlődés is sokkal behatároltabb. Mivel azonban mostanságegyes internetes csoportokban szinte a legújabb felfedezések is azonnal elérhetők, sőt a tehetősebbek, akiknek itthon tanulni nem elég „trendi”, tőlünk kissé nyugatabbra számos továbbképzést és kurzust is találhatnak a témában, talán mégis lehet okunk némi optimizmusra a hazai régizenélés jövőjét illetően.

(Utolsó soraimmal egy időben, mintegy azok ellentmondásaként épp egy olyan Bach koncert zajlik élő rádióközvetítéssel, ahol az előadói gárda egy olyan keverékét tartalmazza modern és régizenében tájékozottabb zenészeknek, ami a fenti kategóriák szerint is teljesen értelmezhetetlen, sőt a résztvevők egy részének jónevű tanárként a következő generációkra gyakorolt hatását tekintve egyenesen felfoghatatlan.)