Durkó Zsolt: A Jelenések könyvének margójára

Durkó Zsolt - forrás: http://mmakademia.hu

„A kifejezés és a dramaturgiai egyensúly minden zenének, tehát korunk zenéjének is alapvető princípiuma. Ettől a szemlélettől veszélyes a komponistának eltávolodni. A zenei elem ugyanis önmagában se nem jó, se nem rossz, hiszen az a formában, magában a kompozícióban fejti ki értelmét, jelentését” – vallotta Durkó Zsolt, s ennek az ars poeticának legnyilvánvalóbb hordozója életművében a három nagy oratórikus mű: a Halotti Beszéd (1967-72), a Széchenyi Oratórium (1981-82) és A Jelenések könyvének margójára című oratórium.

Durkó Zsolt Erkel- és Kossuth-díjas magyar zeneszerző, főiskolai tanár Szegeden született 1934. április 10-én és 1997. április 2-án hunyt el Budapesten.

Az 1996 áprilisában befejezett A Jelenések könyvének margójára nemcsak az oratórikus darabok között utolsó, hanem egyben az életmű lezárása is. 1997. június 14-én Budapesten elhangzott bemutatóját a zeneszerző már nem érte meg.

A kortárs magyar zene utolsó öt évtizedét áttekintve nyilvánvaló, hogy Kodály Psalmus Hungaricusának és Bartók Cantata profanájának szellemi hagyománya Durkó Zsolt nagy oratórikus műveiben is folytatódott.

Még azonban Durkó két első oratóriuma költői alapanyagát és zenei üzenetét egyaránt a magyar kultúra évszázadaiból merítette, a Jelenések-oratórium általánosabb értelmű: közvetlenül a bibliai szöveghez tér vissza, de az archaikus hatású Károli-fordítás használata jelzi a zeneszerző mindig is hangsúlyozott nemzeti kötődéseit. A szöveg valójában kompiláció, melyet a komponista állított össze az ószövetségi Zsoltárok könyvéből, a Genezisből, az Énekek Énekéből és az újszövetségi János Apostol Mennyei Jelenésekről való könyvéből.

A teremtésmítosz felidézése, az Apokalipszis-látomás és a zsoltárszövegek egymás mellettisége teremti meg a mű dramaturgiáját, melyben egyaránt helyet kap a narrativitás, a hallgatót szinte sokkoló tablószerű képek intonációja és az elmélkedő hangvétel.

Az oratórium formai építménye négy részből áll. Az első és negyedik rész dramaturgiai szempontból a bevezetés illetve a lezárás keretfunkcióját tölti be, mely igen erősen érvényre jut azáltal, hogy az első tételt nyitó (cselesztán, zongorán és hárfán megszólaló) függöny-motívum a mű legvégén újra felhangzik.

Az első rész második és harmadik tételében (a második tételt indító trombitafanfár után) szólal meg a teremtéstörténet, melynek egyszerre elbeszélő és illusztratív jellege Haydn Teremtésének kortársi újragondolásaként is értelmezhető.

A második rész központi gondolata a Sátán megjelenítése. Durkó művétől – ellentétben az ördög számos 20. századi ábrázolásával – idegen az irónia. A káosz, a kétely, a hazugság és az árulás zenei ábrázolása nem elidegenítő, hanem pátosszal teli. Eszközei is a zenetörténet immár majdnem négyszáz éves gesztusrendszeréből kerültek ki: a kórus turbaszerű megszólalásai, a kromatikus jaj-motívumok, a madrigalizmusok gazdag alkalmazása, a homofón és az imitációs szerkesztés feszültségei olyan hivatkozások, melyek egyértelművé teszik a drámai történés zenei vetületeit. A lélektani hatás megteremtésében fontos szerepe van az ellentéteknek, a melizmatikus, a szillabikus és a szöveg nélküli vokális szólamok kontrasztjainak, a kamarazeneszerű és szimfonikus textúra, valamint a kis léptékű és a nagy hangzásfelületek szembeállításának.

A zenemű a Papageno.fm műsorán is hallható.

A mű tetőpontja a harmadik rész tenor és baritonszólóval felhangzó „coro drammatico”-ja. Tömbszerű, nagy hangzásfeluletek, szekund- és szeptimsúrlódások teszik átütő erejűvé ezt a látomást, melyben egyforma jelentőséget kap az összeomlás lélektani és külsödleges fizikai ábrázolása.

A következő két tétel sirató: az anyagi javak és az elveszített természet fölötti lamentáció. A szillabikusan feldolgozott szöveg a magyar népzene legősibb rétegéhez tartozó siratódallamok lejtését intonálja,

itt érvényesülnek leginkább a zeneszerző dallami invenciójának magyar gyökerei.

Az Epilógusként megszólaló negyedik rész zenei gondolatai azt jelzik, hogy Durkó Zsolt élete végén visszatért a tonális gondolkodás asszociációs rendszeréhez. Az úr nevének kiejtésekor felhangzó exponált dúr-akkord, a fény tonális érzetet keltő áttört harmóniái és a záróhangokban megszólaló kis terc egyértelművé teszik, hogy a megnyugvás illúzióját a mű befejezésének pillanatában a zeneszerző számára újra az évszázadokon átívelő harmóniai rendszer jelképezte.

Az oratórium címe arra utal, hogy a zeneszerző a bibliai szövegen keresztül az emberi lét legalapvetőbb gondolataival kapcsolatos véleményét fogalmazta meg vele, személyes hangvételű margináliákként.

De vajon valóban margináliák-e azok az üzenetek, melyek ebben a műben megszólalnak? A haláltól, természeti katasztrófáktól, háborútól, a világ végétől és az egyéni elmúlástól való szorongás – hittől, hitetlenségtől, vallási hivatartozástól függetlenül – mindannyunk közös érzése éppúgy, mint életünk értelmének, céljanak állandó keresése. Az európai kultúrán nevelkedett társadalmak számára ezekre a kérdésekre a Biblia még mindig kínál lehetséges feleleteket, nem véletlen, hogy a művészetek – s ezen belül a zene – kérdésfeltevései is leggyakrabban ide fordulnak szöveges hivatkozásokért.

A bibliai válaszokat természetesen ma már nem lehet ugyanazokkal a művészi eszközökkel ábrázolni, mint a zenetörténet elmúlt évszázadai során, de a tradicionális minták és megoldás-típusok minden mai zeneszerző ismeretanyagában ott vannak. A távolabbi és közelmúlt magyar zenéjében is többféle formában fogalmazódtak meg a kérdések és megoldások. Durkó Zsolt utolsó oratóriumának hangütése és költői-zeneszerzői mondanivalója is az egyik lehetséges, érvényes válasz – melynek különleges hitelt ad az elmúlás közelségének mindenre feljogosító őszíntesége.

A rovat támogatója az: