Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok A hét kortárs zeneműve Durkó Zsolt: A Jelenések könyvének margójára

Durkó Zsolt: A Jelenések könyvének margójára

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

„A kifejezés és a dramaturgiai egyensúly minden zenének, tehát korunk zenéjének is alapvető princípiuma. Ettől a szemlélettől veszélyes a komponistának eltávolodni. A zenei elem ugyanis önmagában se nem jó, se nem rossz, hiszen az a formában, magában a kompozícióban fejti ki értelmét, jelentését” – vallotta Durkó Zsolt, s ennek az ars poeticának legnyilvánvalóbb hordozója életművében a három nagy oratórikus mű: a Halotti Beszéd (1967-72), a Széchenyi Oratórium (1981-82) és A Jelenések könyvének margójára című oratórium.

Durkó Zsolt Erkel- és Kossuth-díjas magyar zeneszerző, főiskolai tanár Szegeden született 1934. április 10-én és 1997. április 2-án hunyt el Budapesten.

Az 1996 áprilisában befejezett A Jelenések könyvének margójára nemcsak az oratórikus darabok között utolsó, hanem egyben az életmű lezárása is. 1997. június 14-én Budapesten elhangzott bemutatóját a zeneszerző már nem érte meg.

A kortárs magyar zene utolsó öt évtizedét áttekintve nyilvánvaló, hogy Kodály Psalmus Hungaricusának és Bartók Cantata profanájának szellemi hagyománya Durkó Zsolt nagy oratórikus műveiben is folytatódott.

- hirdetés -

Még azonban Durkó két első oratóriuma költői alapanyagát és zenei üzenetét egyaránt a magyar kultúra évszázadaiból merítette, a Jelenések-oratórium általánosabb értelmű: közvetlenül a bibliai szöveghez tér vissza, de az archaikus hatású Károli-fordítás használata jelzi a zeneszerző mindig is hangsúlyozott nemzeti kötődéseit. A szöveg valójában kompiláció, melyet a komponista állított össze az ószövetségi Zsoltárok könyvéből, a Genezisből, az Énekek Énekéből és az újszövetségi János Apostol Mennyei Jelenésekről való könyvéből.

A teremtésmítosz felidézése, az Apokalipszis-látomás és a zsoltárszövegek egymás mellettisége teremti meg a mű dramaturgiáját, melyben egyaránt helyet kap a narrativitás, a hallgatót szinte sokkoló tablószerű képek intonációja és az elmélkedő hangvétel.

Az oratórium formai építménye négy részből áll. Az első és negyedik rész dramaturgiai szempontból a bevezetés illetve a lezárás keretfunkcióját tölti be, mely igen erősen érvényre jut azáltal, hogy az első tételt nyitó (cselesztán, zongorán és hárfán megszólaló) függöny-motívum a mű legvégén újra felhangzik.

Az első rész második és harmadik tételében (a második tételt indító trombitafanfár után) szólal meg a teremtéstörténet, melynek egyszerre elbeszélő és illusztratív jellege Haydn Teremtésének kortársi újragondolásaként is értelmezhető.

A második rész központi gondolata a Sátán megjelenítése. Durkó művétől – ellentétben az ördög számos 20. századi ábrázolásával – idegen az irónia. A káosz, a kétely, a hazugság és az árulás zenei ábrázolása nem elidegenítő, hanem pátosszal teli. Eszközei is a zenetörténet immár majdnem négyszáz éves gesztusrendszeréből kerültek ki: a kórus turbaszerű megszólalásai, a kromatikus jaj-motívumok, a madrigalizmusok gazdag alkalmazása, a homofón és az imitációs szerkesztés feszültségei olyan hivatkozások, melyek egyértelművé teszik a drámai történés zenei vetületeit. A lélektani hatás megteremtésében fontos szerepe van az ellentéteknek, a melizmatikus, a szillabikus és a szöveg nélküli vokális szólamok kontrasztjainak, a kamarazeneszerű és szimfonikus textúra, valamint a kis léptékű és a nagy hangzásfelületek szembeállításának.

A zenemű a Papageno.fm műsorán is hallható.

A mű tetőpontja a harmadik rész tenor és baritonszólóval felhangzó „coro drammatico”-ja. Tömbszerű, nagy hangzásfeluletek, szekund- és szeptimsúrlódások teszik átütő erejűvé ezt a látomást, melyben egyforma jelentőséget kap az összeomlás lélektani és külsödleges fizikai ábrázolása.

A következő két tétel sirató: az anyagi javak és az elveszített természet fölötti lamentáció. A szillabikusan feldolgozott szöveg a magyar népzene legősibb rétegéhez tartozó siratódallamok lejtését intonálja,

itt érvényesülnek leginkább a zeneszerző dallami invenciójának magyar gyökerei.

Az Epilógusként megszólaló negyedik rész zenei gondolatai azt jelzik, hogy Durkó Zsolt élete végén visszatért a tonális gondolkodás asszociációs rendszeréhez. Az úr nevének kiejtésekor felhangzó exponált dúr-akkord, a fény tonális érzetet keltő áttört harmóniái és a záróhangokban megszólaló kis terc egyértelművé teszik, hogy a megnyugvás illúzióját a mű befejezésének pillanatában a zeneszerző számára újra az évszázadokon átívelő harmóniai rendszer jelképezte.

Az oratórium címe arra utal, hogy a zeneszerző a bibliai szövegen keresztül az emberi lét legalapvetőbb gondolataival kapcsolatos véleményét fogalmazta meg vele, személyes hangvételű margináliákként.

De vajon valóban margináliák-e azok az üzenetek, melyek ebben a műben megszólalnak? A haláltól, természeti katasztrófáktól, háborútól, a világ végétől és az egyéni elmúlástól való szorongás – hittől, hitetlenségtől, vallási hivatartozástól függetlenül – mindannyunk közös érzése éppúgy, mint életünk értelmének, céljanak állandó keresése. Az európai kultúrán nevelkedett társadalmak számára ezekre a kérdésekre a Biblia még mindig kínál lehetséges feleleteket, nem véletlen, hogy a művészetek – s ezen belül a zene – kérdésfeltevései is leggyakrabban ide fordulnak szöveges hivatkozásokért.

A bibliai válaszokat természetesen ma már nem lehet ugyanazokkal a művészi eszközökkel ábrázolni, mint a zenetörténet elmúlt évszázadai során, de a tradicionális minták és megoldás-típusok minden mai zeneszerző ismeretanyagában ott vannak. A távolabbi és közelmúlt magyar zenéjében is többféle formában fogalmazódtak meg a kérdések és megoldások. Durkó Zsolt utolsó oratóriumának hangütése és költői-zeneszerzői mondanivalója is az egyik lehetséges, érvényes válasz – melynek különleges hitelt ad az elmúlás közelségének mindenre feljogosító őszíntesége.

A rovat támogatója az:  

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X