Építész a hangjegyek között – beszélgetés Zoboki Gáborral

Zoboki Gábor - fotó: Béres Attila

A klasszikus zene iránti rajongásáról ismert Zoboki Gábor, az Erkel Színház felújításának és most az Opera korszerűsítésének tervezője: magát mániákus zenerajongónak vallja, aki szereti világszerte felfedezni egy adott mű különböző előadásaiban a kulturális különbségeket.

– Létezik egy közhely, amely talán nem is igaz: „az építészet megfagyott zene”. Inkább a fordítottja tűnik valósnak: a zene valójában építészet. Hogyan látja ezt?

– Az előbbi szerintem sem állja meg a helyét, de a fordítottja tényleg jó ötlet, találó. Az építészet is összművészeti alkotás, Gesamtkunstwerk, ahogyan egy operaelőadás is. Egy komplex zenemű és egy bonyolultabb középület is rengeteg műfaj együttesének jó ízléssel és professzionális szakmai tudással megálmodott esszenciája.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Kortárs épületeiről, de műemléki helyreállításokról is ismert. Ennek alapján hogyan viszonyul a hagyományos, akár régóta futó, és az újabb operarendezésekhez?

– Sokáig nagy rajongója voltam az utóbbi néhány évtizedben egyre elterjedtebb, úgynevezett rendezői színháznak.

De azt látom a világ nagy operaházait járva, hogy Milánótól Münchenen át Berlinig sokszor lehet csalódni az újfajta színrevitelekben.

Az opera műfajához hozzátartoznak bizonyos tradíciók, például a zene mély megértése, talán Jean-Pierre Ponnelle karrierje mutatja a legjobban, hogy egy operarendezésnél elsősorban a muzikalitásra kell helyezni a hangsúlyt. Nem azt mondom, hogy mindent muzeális formában kell előadni, de sok olyan mű van, amelyeknél bizonyos kereteket szükséges megtartani.

– Egyébként honnan ered a zeneszeretete?

– Szerintem az ember nemcsak a szüleitől örököl szokásokat, hanem „lejön vele”… Hallgattak persze ők sokféle zenét, operabérletünk is volt, de talán az igazi lökést a Kodály-tanítvány Thománé Molnár Magda tanárnő adta, aki a zeneirodalmat a kultúrtörténet részeként látta. Akit pedig így tanítanak, azt örökre megtartja a zene birodalma.

Bizonyos szempontból nem volt tipikus a fejlődésem, például Beethovent előbb szerettem, mint Mozartot.

Hogy úgy mondjam, különféle hatások nyomán találtam rá művekre, szerzőkre. Diákként állandó vendége voltam a Zeneakadémiának és az Operának, Seregi László szinte összes Rómeó-főpróbáján és első előadásain ott voltam, és ugyanez igaz a Spartacus és a Cédrus című alkotásaira is. Internet hiányában az Opera harmadik emeletén folyt a „bandázás”. Énekeltem kórusban, Tímár Sándornál a Bartók Táncegyüttesben már tizenhat évesen jártam Európát. Nem is emlékszem már, hogyan tudtam ennyi mindent egyszerre csinálni.

– Érdekes, hogy sokszor megtekintette ugyanazt a Seregi-előadást, azóta is szeret visszatérni egy-egy darabra?

– Igen, bizonyos műveket számtalan helyen megnézek. Izgalmas számomra, hogy a világ jelentős operaszínházai hogyan közelítenek egy-egy sokrétű műhöz, kirajzolódnak a kulturális különbségek.

szenzációs, hogy Wagner Ringje mennyire más köntösben jelenik meg Szentpéterváron vagy Münchenben.

– Ez a rendkívüli zenei tapasztalat építészként is jól használható?

–Más zenerajongóként, vagy tervezőként beülni egy zengő térbe. Az ismeretanyag birtoklása nélkül képtelen lenne az ember megmozdulni egy alaprajzon vagy egy metszeten. A Müpa vagy az Operaház tervezéséhez mániákus odaadás kell, de ez nem sokat érne, ha nem tudnám pontosan, mi zajlik az épületben.

– Milyen emlékezetes operaházi előadásokon járt a jelenleg javában zajló korszerűsítést megelőző időszakban?

– A Magyar Nemzeti Balettel láttam A hattyúk tavát egy holland verzióban, Rudi van Dantzig elképesztően pazar koreográfiájával. Az is különlegesség Magyarországon, hogy élő zenekari kísérettel játsszák, a világban sok helyütt már nem így van. A Kylián- és a Béjart-táncalkotások is fontosak számomra, a balett-társulat remekül megjeleníti ezek karaktereit. Ez év elején ültem be az eredetileg az Andrássy úti Ybl-palotában készült Otello, Az árnyék nélküli asszony és Turandot koncertszerű előadására a Müpában. Rendkívüli élmény volt: előbújva a keszonból, azaz a dalszínház szörnyen szűk zenekari árkából, az Opera-zenekar egészen másként szólt. Úgy tapasztaltam, a közönség és az előadók is imádták ezt a szokatlan helyzetet.