Simon Zoltán: „A kezdetektől éreztem a bizalmat”

Simon Zoltán - forrás: Miskolci Nemzeti Színház

Simon Zoltán színművész, a Junior Prima díj egyik kitüntetettje 2012 óta a Miskolci Nemzeti Színház tagja. Hogyan érkezett az egyetemről Miskolcra, és hogyan gondolkodik most, a hetedik évadban a színházról? Mert ennyi idő alatt, mondják, kicserélődnek az ember sejtjei.

– Az első előadás, amelyben játszottál, nem hétköznapi módon jött létre: elindultatok jó néhányan együtt Budapestről, gyalog, csatlakoztak hozzátok régi társulati tagok is, közben pedig belőletek és az úton szerzett élményekből formálódott a Mi és Miskolc, avagy 272307 lépés a város felé. Milyen volt az a fiú, aki frissen végzetten felvette a hátizsákot? Milyen elvárásokkal érkeztél ide?

– Biztosan sokkal éretlenebb voltam, de nagyon kíváncsi és reményekkel teli. Nem voltam a helyzettől megijedve, az nagy biztonságot jelentett, hogy tudtam, kikkel jövök, hogy nem egyedüliként kerülök egy idegen városba. Egy célunk volt: az, hogy valami igazán jó dolgot csináljunk közösen.

A színházcsinálásban is a próba izgat a legjobban, a kísérletezés,

ezért ígért az sokat, hogy csapatban tudunk létrehozni valamit, aminek már az alapjait is együtt rakhatjuk le.

– B terved volt arra vonatkozóan, hogy ha nem Miskolc, akkor mi más?

– Alapvetően nem, mert Szőcs Artur jelezte, hogy ha a Kiss Csaba vezette csapat pályázata sikeres a színházra, akkor számítanak rám. De amikor kiderült, hogy a Radnóti Színházban, ahol a szakmai gyakorlatomat töltöttem, nem ajánlanak szerződést, és még Miskolc nem dőlt el, persze, elkezdtem keresgélni, beszéltem igazgatókkal, néztem előadásokat. Ebben azonban inkább csak kíváncsiság volt, mert nagyon bíztam abban, hogy a pályázat sikeres lesz, én pedig itt kezdhetem a pályát. Arra viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy így alakul, ennyire megtalálom a számításaimat. Csabával és Arturral ismertük egymást korábbi munkákból, a művészeti tanács többi rendezőjével nem dolgoztunk együtt. Ez az ismeretlenség azért hálás dolog, mert tiszta lappal indulsz, pozitív vagy negatív előítéletek nélkül, rajtad áll minden, hogy bizonyítasz-e, tudsz-e élni a felkínált lehetőséggel.

Liliom (Simon Zoltán, Szirbik Bernadett, Miskolci Nemzeti Színház) – fotó: Éder Vera

– Mikor érezted azt, hogy a helyeden vagy?

– A kezdetektől éreztem a bizalmat, és már az első évben nagy szerencsém volt. A hideg gyermekkel bedobtak a mélyvízbe. Bár az addigi komfortzónámból kibillentem, mégis azt éreztem, van közöm a szerephez, és a próbafolyamat alatt egyáltalán nem görcsöltem vagy kínlódtam, mert mindig megkaptam azt a segítséget, amivel tovább tudtam lépni. Ebből a biztonságérzetből született meg az, amivel megismert a művészeti tanács, és ők ebből kiindulva osztották rám a további szerepeket, és elkezdtek terhelni.

Egy kicsit furán működöm, ami valószínűleg a vízilabdás múlt miatt van: igénylem én is a dicséretet, ne érts félre, de

hozzászoktam ahhoz, hogy ha a teljesítményt leteszed az asztalra, a visszajelzés az, hogy benn vagy a csapatban, kezdő vagy, nem pedig a kispadon ülsz.

Te tudod, hogy ha úgy dolgozol, akkor lehetőséget kapsz, ők pedig tudják, hogy számíthatnak rád, mert benned eleve megvan a motiváció. És ez a helyzet a színházra is átfordítható.

Itt nem lépcsőt jártam végig, hanem minden évben fontos feladatokat kaptam, és ez nem is feltétlenül a szerep nagyságával állítható párhuzamba. Voltak főszerepek, a Liliomban, Az ember tragédiájában, a Holdbeli csónakosban, amikor nekem kellett vinnem az előadást, de akár A mi osztályunkban, a Woyzeckben, A kaukázusi krétakörben, ahol kisebbek a szerepek, mégis sok múlik rajtam. Szerintem úgy számolnak velem, mint egy teherbíró színésszel, akiben van kapacitás. Ezért történhetett az, hogy kaptam olyan szerepet is, ami talán eggyel nehezebb volt, mint amennyit akkor épp elbírtam, de a művészeti tanácsban azt gondolták, pedagógiailag nekem úgy tesznek jót. Mivel éreztem a bizalmat, ez inkább munkára sarkallt, mint megrettentett.

– A Kivilágos kivirradtig után volt egy beszélgetés, amolyan közönségtalálkozó, ahol az egyik miskolci slammer fiú arról szövegelt a performanszában, hogy Simon Zoli már megint egy suttyót játszik.

– Emlékszem, igen. (Nevet.) Miközben ha összeszámolom, az eddigi több mint harminc miskolci bemutatóban elég sokféle karaktert játszottam az Illatszertár Árpádjától a Lúdas Matyi Galibáján és a Ványa bácsi Szerebrjakov professzorán át a Lili bárónő Becsey tiszttartójáig. Vagy ott van Liliom, aki egy svihák macsó, de Szimon Csacsavában hiába katona, nem a maszkulinitás a fontos, hanem azok a nagyon egyszerű, szemérmes és mély érzések, amiket borzasztóan nehezen tud kifejezni, illetve az a komolyság, felelősségvállalás, az a felnövéstörténet, aminek a végén igent tud mondani Grusénak. Talán az alkatom miatt jobban megjegyezhetők a férfias, intenzív vagy erőszakosabb figurák, mert azok egyértelműbb szereposztásnak tűnnek.

Az ember tragédiája (Simon Zoltán; Miskolci Nemzeti Színház) – fotó: Éder Vera

– Bánod?

– Nem. Egy kritikában írták rólam, hogy Simon Zoltán specialistája az erőszakos vadembereknek. Jót nevettem rajta, mert ilyen alkat vagyok, ezeket a szerepeket el kell játszani, és mikor, ha nem most. Mindenesetre igyekszem vademberként sem mindig ugyanolyan lenni. (Nevet.)

Az egyébként számomra is érdekes, hogy az egyetemen az osztályban én voltam a legfiatalabb, és általában a csajozós, az öcsi és a jófiú szerepeket kaptam. Amikor Miskolcra kerültem, annak ellenére, hogy itt is a legfiatalabb voltam, mégis báty vagy férfi lettem, meg hát a már említett suttyó. Egy egyetemi vizsgában a Kurázsi mamában biztosan Stüsszit osztják rám, itt viszont nem volt kérdés, hogy Eilifet játszom. Az idei évadban már érzem, hogy vannak nálam fiatalabbak, és így kipróbálhatom magam új szerepkörökben is.

– Sokfélét játszol, de sokat is, és bár az évad elején benne voltál egy független előadásban, a Majd ha az eső eláll-ban, csak ebben a színházban lehet téged látni. Nem hiányzik az, hogy másféle inspirációt is kapj, nem jelent ez számodra bezártságot?

– Ez a hetedik évadom itt Miskolcon, és szokták mondani, hogy ennyi idő alatt a sejtek is kicserélődnek, meg a házasságban is ez a kritikus év.

Ahhoz, hogy ilyen erős társulat kialakuljon, összeérjen, mindenképp szükség volt arra, hogy csak ide koncentráljunk, hogy megismerjük egymást.

Vendégrendezők folyamatosan érkeznek, de annyi tehetséges színész kolléga van, akikkel szívesen dolgoznék, vagy rendezők, akik a kortársaim. Ezért volt izgalmas a Majd ha az eső eláll, mert az új partnerektől új impulzusokat kaptam.

Nagyon jót tesz, amikor különböző világok találkoznak, ezért is számít rengeteget például Láng Annamari jelenléte, aki hoz egy másféle esztétikát, ízlést, stílust, minőséget, ami rendkívül inspiráló. Ha van valami, amiben szakmailag diszkomfortosan érzem magam, addig megyek, amíg nem tudjuk közösen megoldani a helyzetet. Egyetlen dolog zavar: ha nem a lényeget kutatjuk. Akkor álmatlanok az éjszakák. Nekünk, alkotóknak nagyon fontos, hogy ne csak a saját négy falunk között dolgozzunk, hanem megismerjük, mi történik máshol, és nemcsak a magyar, de a világszínházban is. Erre kell, hogy legyen bennünk igény, különben nem tudunk továbblépni.

A kaukázusi krétakör (Varga Andrea, Láng Annamária, Simon Zoltán; Miskolci Nemzeti Színház) – fotó: Éder Vera

– A 200 első randi sorozat jelentett ilyenfajta inspiratív találkozásokat vagy továbblépést?

– Több mint száz jelenetem volt, ami azt jelentette, hogy ennyit még életemben összesen nem forgattam, szóval komoly kameragyakorlatot szereztem. Ráadásul elég feszített tempóban dolgoztunk, ezért nagyon összeszedettnek kellett lenni. A szakma más része a filmezés, másféle színészi eszközöket kellett használnom, új kollégákat, rendezőket ismertem meg, tehát a kérdésed mindkét részére igen a válasz. És ezekhez jön még egy, eddig nem tapasztalt élmény, amire nem is számítottam: az, hogy

egy ilyen sorozat a színháznak mennyire jót tesz, és új nézőket hozhat.

Azt megszoktuk már, hogy megállítanak az utcán, ami csodálatos, mert a miskolciaknak ügy a színház, de amióta ez a sorozat fut, olyanok is odajönnek, akik a tévében láttak, nem a színpadon.

– Nemrégiben Junior Prima díjat kaptál. Jár ez felelősséggel? Vagy akár a sportmúltad, akár valami más miatt ez inkább szárnyakat ad?

– Eddig lokális díjakat kaptam, azokból gyakorlatilag mindent, ami természetesen nagy megtiszteltetés. A Junior Primára harmadszor jelöltek. Az, hogy megkaptam, számomra mérföldkőnek számít, mert úgy érzem, túlmutat Miskolcon, és sokat jelentett, az is, hogy a díjátadón az osztályfőnököm, Máté Gábor mondta a laudációt, akit mesteremnek tekintek. De a felelősség „hátizsákját” nem érzem. Valószínűleg a sport játszik ebben közre, az ott megtanult fegyelem, koncentráció, az, hogy csak a feladatra szabad figyelni, hogy semmilyen helyzetben nem adhatjuk fel, hogy állandóan fejlődni kell, jobbat úszni, erősebben lőni, többet bírni, és vereség után fel kell állni. A színház is csapatjáték, és jólesik, hogy a kollégáim tudják, lehet rám számítani.