A szentpétervári balett története 1738-ig nyúlik vissza, amikor egy francia balettmester, Jean-Baptiste Landé iskolát nyitott a városban, ahol arisztokraták gyermekeit tanította. A társulat a növendékekből, 12-12 fiúból és lányból már a következő évtizedben megalakult.
1738. május 4-én nyitotta meg Anna cárnő a Cári Balettiskolát, amelyet a sóbányák adójából finanszíroztak. Az intézmény először a Téli palotában kapott helyet. A színházpártoló uralkodó 1740-es halála után azonban a balett háttérbe szorult, az iskolát bezárták, Landé külföldre ment. Az újranyitás Jelizaveta Petrovnának, Nagy Péter és I. Katalin második lányának köszönhetően alig egy év múlva megtörtént.
Nem véletlenül: ő maga is táncolt.
Az 1741-es koronázáson már két balettel is bemutatkozott a társulat, ennek sikere megalapozta az iskola jövőjét. Olyannyira, hogy 1836-tól saját épületben, a mai Rossi utcában kapott helyet. 7-9 éves korban kerültek az iskola falai közé a novendékek, akik vallástant, orosz és francia nyelvet, matematikát, zenét, rajzot, de a legfontosabb természetesen a balett volt. Akik a táncban nem mutattak megfelelő előmenetelt, színházi háttérszakmákat sajátítottak el.
A kor számos neves nyugat-európai mestere oktatta itt a növendékeket, a tanrend a virtuozitást hangsúlyozó olasz és a szigorú formákat előtérbe helyező francia előadó-művészeti hagyományokra épült. (Az első orosz táncpedagógus és koreográfus Ivan Valberg volt, ő az 1780-as évektől tanított az akadémián.) A mesterek hitelesítették az iskolát, az itt végzett növendékek nevével a kezdeti időktől fogva találkozunk külföldi társulatokban is.
Bár az intézményben az 1800-as évek elejétől dolgozó Charles Didelot vezetett be több újítást, a kiváló pétervári koreográfus-tanárok közül a balettéletre legnagyobb hatással valószínűleg a marseille-i születésű, balettdinasztiából származó Marius Petipa bírt. Petipa 1847-ben csatlakozott a Cári Balett társulatához először táncosként, majd koreográfusként. Ez utóbbi minőségében fél évszázad alatt közel hatvan előadást készített; koreográfiái ma is az alaprepertoár részét képezik. Rigorózus koreográfus volt: a zeneszerzőknek pontos kompozíciós terveket adott, ezekben taktusszámok szerint előírta, hogy a zenei frázisok milyen terjedelműek, milyen ritmusban legyenek, és azt is meghatározta, hogy hangulatilag mit fejezzenek ki. Az utasítások nem légből kapottak voltak: Petipa egykor zeneszerzőnek készült.
Az iskolában végzett növendékekből jött létre a Cári Balett, amelynek előadásait legtöbbször a Mariinszkij Színházban tartották. A társulat primabalerináját, Matilda Kseszinszkaját minden idők egyik legnagyobb táncosának tartják, de nem csupán erről, hanem a későbbi II. Miklós cárral folytatott viszonyáról is híres. Palotáját a bolsevikok lefoglalták, annak erkélyéről köszöntötte Lenin az őt ünneplő tömeget.
Kseszinszkaja 1920-ban Párizsba emigrált, ahol egy orosz nagyherceghez ment feleségül. Itt írta meg Szentpéterváron táncoltam című ellentmondásos önéletrajzát.
Az 1905-ös forradalom után számos művész magántársulatokhoz szerződött, a legnagyobb elszívó erővel Szergej Gyagilev Orosz Balettje (Ballets Russes) volt. Az együttes a Mariinszkij művészeiből jött létre, az európai hírt 1909-es párizsi bemutatkozásukkal érték el. Az impresszárió és kritikus Gyagilev partnere a munkában Mihail Fokin volt, akivel a zenét, a koreográfiát és a látványt egységes művészeti alkotásként kezelő előadásokat hoztak létre. Az Orosz Balett nagy hatással volt a kortárs művészet minden ágára. Leon Bakszt, Alekszandr Benois, Pablo Picasso jelmezei és díszletei, Stravinsky zenéje, és a táncosok, Anna Pavlova, Vaclav Nyizsinszkij, Tamara Karszavina különleges tehetsége, technikai és előadói képessége korszakos jelentőségű produkciókat eredményeztek. A társulat Gyagilev 1929-es halála után szétesett.
Az 1917-es forradalom után sok balett-táncos és balettmester is elhagyta az országot. Agrippina Vaganova azonban otthon maradt, és már szovjet támogatással, új generációk nevelésébe fogott az immár Leningrádnak nevezett város akadémiáján.
