Miért szavatol a kurír? Mi történik egy festménnyel a múzeumba érkezésétől a falra kerüléséig? Mit tehet egy szakember, ha a kezébe kerülő alkotás eleve romlásra született? A Ludwig Múzeum Színfalak mögött című sétáján meglátogattuk a restaurátorok munkaállomását és bekukkantottunk a raktárakba is. És megtudtuk a legfontosabb szabályt: semmi sem jó, ami hirtelen történik egy műtárggyal.
20 fok Celsius, 45 fokos páratartalom, 4000 Kelvin színhőmérséklet. Így fest egy restaurátor állandó munkakörnyezete. Utóbbi elsősorban a dokumentáláshoz készülő fotókhoz szükséges, előbbiek pedig azok az együtthatók, amelyek között egy műtárgy állagmegőrzésének biztonsága jó eséllyel szavatolható.
A restaurátorszobában számítógépek, bedobozolt vagy már kibontott alkotások, csomagolóanyagok és alighanem a dokumentációt szolgáló iratok fogadnak. Rend van. Furcsa, szétszórt rend. A szoba központi eleme egy hatalmas méretű munkalap.
Mintha műtőasztal lenne, amelyen az ide kerülő alkotások élethosszának kiterjesztése érdekében szükséges beavatkozások végezhetők el.
Ez egyébként egy többfunkciós tér. Itt fogadják a Ludwig Múzeum gyűjteménye számára megvásárolt, vagy az intézmény részére egy időszakos tárlatra kölcsönzött műtárgyakat. Ebben a szobában – amelyről az a fő benyomásom, hogy világos és a fehér szín dominál odabent, sivárnak, és túlságosan semlegesnek mégsem mondanám, kellemes munkakörnyezetnek inkább – zajlik a máshonnan ide szállított alkotások akklimatizálódása. A messziről érkezett műveket nem bontják ugyanis egyből ki, hiszen
alapszabály, hogy semmi sem jó, ami egy műalkotással hirtelen történik.
Az örökkévalóságnak készülő festmények, szobrok, grafikák számára ez a néhány fóliákba tekerve töltött nap igazán semmiség, kivált, hogy a sérülésmentes megérkezésüket szolgálják. Ez belátható. Az időszakosan ide érkező műtárgyakat rendszerint egy kurír kíséri a kölcsönadó intézmény képviseletében. Ő felügyeli az átadás-átvételt.
„Kérjük, a műtárgyakhoz ne nyúljanak! (…) Amennyiben a műtárgyak beazonosíthatók.”
Ez egy másik fontos alapszabály. És ez a két mondat rávilágít egyszersmind a kortárs alkotásokkal foglalkozó restaurátorok munkájának nehézségeire is. A klasszikus, de még a modern művészekhez viszonyítva is az látszik ugyanis, hogy a mai mesterek anyaghasználatban, illetve az összetevők kombinálásában is új utakat járnak be az utóbbi évtizedek alatt, ez pedig nem kis kihívás elé állítja a munkáik megőrzéséért dolgozó szakembereket.
Bronz, marhabél, szövet és műgyanta-öntvény. Műanyag- és üvegtárgyak, szilikátok és ezek tetszőleges ötvözetei. Vagy, hogy ennél extrémebb példákat is említsek, Daniel Spoerri egy, a gyűjteményben őrzött munkáján lakkozott camembert sajtot és bagettet találunk. Sőt, a budapesti Ludwig Múzeum egy csokoládéból készült kamerát is őriz. Ez utóbbi amiatt is különleges és szimbolikus darab, mert a kollekciót megalapozó Ludwig-házaspár egy megörökölt csokoládégyár értékesítéséből befolyt összeget fordította a nevüket viselő, az egész világot behálózó múzeumhálózat alapítására.
Egyébként nemcsak a műtárgyak és az információhordozó feliratok szétválasztása lehet olykor bajos egy kortárs kiállítótérben, hanem az alkotások fizikai határai sem mindig világosak.
Több ízben megesett már a Ludwigban is, hogy a tárlatok felfedezése során megfáradt látogatók egy szobor vagy installáció posztamensén pihentek le,
és hogy még kényelmesebben üljenek, a műtárgyaknak is nekidőlnek. Az efféle baleseteket élénk színnel kiírt betűkkel próbálhatja megelőzni a kiállításrendező.
A műtárgyak egyediségét éppen az adja, hogy nincs belőlük két ugyanolyan. Ez hellyel-közzel a technikai megvalósításukra is igaz, éppen ezért a restaurátorok képzése korántsem ér véget az iskolapadban. Nap, nap után újfajta kihívásokkal találkoznak a munkahelyükön. A feladataik közé tartozik az is, hogy szemmel tartják a legújabb-kori alkotások anyagainak esetleges elváltozásait.
Feljegyzéseket készítenek ezekről, és módszereket eszelnek ki megakadályozásukra, kiküszöbölésükre.
A restaurátorszobában egy friss szerzeményt is látunk. Türk Péter Helyiérték című, nemrég a gyűjteménybe került alkotását. Egy fából készült, messziről festőállványnak tetsző keretre helyezve fogad minket a festmény.
A műalkotásoknak először a fizikai paramétereit jegyzik fel a restaurátorok, ezt követően pedig a készítés technikai részleteit vizsgálják meg.
Türk Péter szóban forgó munkájánál egy sajátos jelenséggel találták szembe magukat a Ludwig Múzeum munkatársai: a hordozóanyag rossz minősége miatt mostanra szinte a festék tartja csak össze az évtizedek alatt elvékonyodott vásznat. Érdekes kihívást jelent majd az itt-ott már most is felpattogzott lazúros réteg kezelése.
A restaurátorok munkája a legritkább esetben magányos tevékenység.
Kivált, ha kortárs művekkel dolgozik. Ezek állagmegőrzése, sőt, adott esetben javítása ugyanis olykor speciális ismereteket követel. Így lehet egy elektronikai egységeket is tartalmazó műtárgy esetében is, amelyek egyikét a vezetés során is megmutatják nekünk. Az elektromos alkatrészek esetleges meghibásodásainak kijavítása érdekében a restaurátorok műszerészekkel működnek együtt. Előbbiek a műtárgy megőrzésével kapcsolatos szemléletet, utóbbiak a hiba elhárításához szükséges szakértelmet biztosítják.
A budapesti Ludwig Múzeum épületének földszinti részét eleve a raktározási funkciók ellátására találták ki. A raktározás alapvetően anyagtípus szerint történik. Mi egy vegyes anyagú tárgyakat tároló egységbe lestünk be.
A 67 négyzetméter alapterületű raktár a remek elrendezésének köszönhetően nagyjából 300 négyzetméternyi felületű műtárgy tárolására alkalmas.
A gazdaságos térkihasználásra szükség is van, hiszen közel 700 műtárgy pihen a Ludwig Múzeum raktáraiban. Az alagsorban műhelyek találhatók, ahol a felújítási munkálatok mellett az egyes kiállítási enteriőrökbe szükséges installációs elemek gyártása is zajlik. A színfalak mögötti túránk végén a műtágyszállító liftbe szállunk be, amely 5800 kilogramm tömeget, összesen 77 embert képes biztonságosan szállítani. Egy kicsit úgy érzem magam, mintha egy elhagyott David Lynch forgatási helyszínre kerültem volna, hiszen egy fehér kanapét is megpillantok a liftben, mellette pedig embermagasságban állnak a pufifóliák.
A 3. emeleti kiállítótérbe érkezünk a lifttel, ahol jelenleg a Westkunst – Ostkunst című, a gyűjteményből válogató tárlat látható. Februártól az 1. emeleti kiállítótérben zajlanak majd a Ludwig Múzeum alapításának 30. évfordulójával kapcsolatos rendezvények. A kéthetente változó kiállítások áttekintést adnak majd az intézmény történetéről és tevékenységéről, illetve egy 21. századi jövőkép felvázolására is kísérletet tesznek. A részletes program itt olvasható.