Hogyan ítéljük meg a bécsi újévi koncerteket?

Christian Thielemann

Ki ne hallott volna a Bécsi Filharmonikusok legendás újévi koncertjeiről? Nyilván nagyon sokan, még  azok is, akik nem klasszikus zene fogyasztók. Aki pedig az, biztosan szeretne személyesen is ott lenni a Musikverein felvirágozott Aranytermében, legalább egyszer életében. Olyan a Neujahrskonzert, mint egy szimbólum vagy viszonyítási pont a nyugati prémiumkultúrában. És még intézmény is, a maga berögzült, talán még be is csontosodott szabályrendszerével.

Ezzel a kettősséggel nézem-hallgatom én is az újévi hangversenyeket, akár a tévében, akár a világhálón. Egyszerre várom, hogy az új karmester (akit mindig maga választ ki az egyébként is nagy demokratikus hagyományokkal rendelkező zenekar), milyen felfogásban, milyen hangulatban közelít a „kékduna-tradícióhoz”, de azt is, hogy mennyire fogunk elmerülni a Kugelhupf-gemütlichkeit/kaiserlich und königlich sziruptengerben.

Ide kapcsolódik:
Andris Nelsons vezényli a 2020-as bécsi újévi koncertet

Persze, a kettősség a szimbólum és szimbólum kulturált unalma viszonyulásában nem csak erre az eseményre igaz, hanem minden olyan jelenségre, amely egyszerre hordozza magában az európai kultúra esszenciáját és a hozzá mindig kapcsolódó berozsdásodott mentalitást.

Amikor egyszerre tapasztaljuk, hogy de jó, hogy itt vagyunk és részesei lehetünk mindennek, és azt, hogy jaj, megint a balettosok és a blauendonau… na ne már.

Ezt a kettősséget még inkább árnyalja a karmesterkérdés, mert az önmagában is érdekes, összetett ügy. Nagyon ritka ezen a tiszteletnek örvendő szeánszon az igazán kizökkentő effekt, mint amikor valaki egy rollerrel zúdulna végig a nyugodtan üldögélő és kávézgató középosztályú és szépkorú bécsi bürgerek között.

Ilyen szinte nem is létezik, pedig a hallgató bírná, sőt kibírná biztosan. És amikor mégis realizálódik, mint pl. most Christian Thielemann keze alatt, az mindig előidézi kaján mosolyomat. A német dirigensnek igazán markáns és egyedi stílusa van, ezer klasszis közül is felismerni, és bár lehet vitatkozni értelmezéseivel, sajátos felfogása megkérdőjelezhetetlen. Legutóbb Nikolaus Harnoncourtnál éreztem ugyanezt, igaz, teljesen más irányból megközelítve, de azonos eredménnyel.

Ide kapcsolódik:
Vajon mi akadálya, hogy női karmester vezényelje a bécsi újévi koncertet?

Amikor Harnoncourt tolmácsolásában hallgatja az ember A denevér nyitányát, akkor nem a bécsi utcák önfeledt szilveszteri nyüzsgése jut eszébe, sokkal inkább az, hogy ezek az  emberek miféle titkokat rejthetnek mélyen legbelül, amikor magukra zárják az elegáns polgári szalonok ajtaját. Nemcsak a formák sodródnak, korcsolyáznak, vagy épp járnak polkát, hanem az emberi lelkek is, nemegyszer előtérbe hozva sötét oldalukat is. Mintha azt sugallná ez az értelmezés, miszerint  jó, nagyon jó, hogy itt örömködünk, de azért csak álljunk meg egy pillanatra.

És nem a könnyed ünneplés és felszabadult pezsgőbontás pillanatai ezek. Mint ahogy Thielemann mutatványa sem volt az. Egyszerre volt áttetsző, letisztult és súlyos.

Kicsit ólomlábakon keringőztünk, eleinte még a partnerünket is csak keresgéltük, de aztán szépen lassan minden a helyére került. Nem lett ez felszabadultság vagy örömteli újévi káosz, nem vesztjük el a fejünket teljesen egy pillanatra sem, bár a pezsgő hatására mégis enyhe delírium kerít minket hatalmába. Miközben táncolunk, és egyre jobban átjár minket az ütem egyre gyorsuló pulzálása, azért nem mulasztunk el gondolni a holnapra, terveket szőni, és persze elrévedni sem, amolyan mélybe távolodóan.

– fotó: Benedikt Dinkhauser / Bécsi Filharmonikusok

Az első szó, ami eszembe jutott, az a megújulás volt, talán nem is önkényesen, bár Christian Thielemann munkássága általában a hagyományokban gyökerezik, épp az adja különleges súlyát. De kíváncsi lettem volna, hogy mit súg egymásnak két jelenlévő hallgató  összehajolva, valahol az első sorban, miközben a Radetzky-indulóra verik össze ritmusra tenyerüket. Azt,  hogy “Du Hansi, csődbe megy a boltom idén”,  vagy azt, hogy “Schatzlein, holnap megkapod a gyémántkarkötőt.”

Mert a  taps még a Radetzky Marsch végén is sokféle lehet, ha Thielemann vezényel.