Humor, játék, kolorit és dallamgazdagság — azaz A mosoly országa, a bécsi arisztokrata lány és a kínai diplomata szerelmének romantikus meséje. Lehár Ferenc 1929-ben bemutatott operettje hamar a műfaj toplistájára került, és máig nem veszített népszerűségéből. Gyakran és sokféleképpen állítják színpadra, mindenki a maga elképzelése szerint fogalmazza meg a mű lényegét és választja ki azokat az eszközöket, amelyekkel azt megjeleníti. A Müpa Sanghajban és Budapesten is színre kerülő előadását Káel Csaba rendezi.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

– Hangsúlyos eleme az előadás koncepciójának, hogy az európai szerepeket európaiak éneklik, a kínaiakat pedig ázsiaiak. Ez a zene vagy a látvány szempontjából lényeges?

– Ez két kultúra találkozása — és ezt a néző akkor hiszi el jobban, ha látja is. Mert valóban két kultúrából érkeznek a Müpába az énekesek, de tudni kell, hogy a kínaiak is Európában tanultak. Felismerhető még az alaphangjuk, de Bécsben, Németországban vagy másutt európai hangképzésben részesültek. Ám ahogy Mi a Lehár által elképzelt kínai dallamot énekli, annak megvan a maga bája.

Kínaias és nagyon jó hallgatni. És ott van a talán leghíresebb operettdallam, a Szu Csong által énekelt Vágyom egy nő után — egészen más a színezete, ha egy kínai énekli, ahogy a búcsúduettnél is fontos szerepe van annak, hogy ketten két kultúrából érkeztek.

– Ezen kívül milyen szempontok szerint kerültek az énekesek a produkcióba?

– Természetesen a legjobbakat kerestük. Nem volt elég, hogy valaki kínai, jól is kell beszélnie németül a darabban megszólaló terjedelmes prózai részek miatt. Ilyen énekesekből nem túl bő a merítés.

– Az egész szöveg felhangzik az előadásban, vagy rövidítve halljuk?

– Megpróbáltuk felpörgetni a történetmesélést, hogy az előadás minél tempósabb legyen, ezért húzni kellett.

– Igaz lehet erre a produkcióra, amit a Müpa Wagner-előadásai kapcsán emlegetnek, nevezetesen, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a vizuális elemek korlátozott megvalósíthatósága több odafigyelést, nagyobb koncentrációt enged a zenének?

– A zene akkor kifejező, ha szituációba kerül az énekes. Azaz ha nem „énekel”, hanem a helyzet adta színjátszáson keresztül, énekes hangon fejezi ki magát. Ilyenkor élvezi a közönség a darabot, hiszen nem arra figyel, hogy valaki énekel a színpadon, hanem hogy a szereplők érzelmei, az ő pszichológiai állapotuk jelenik meg, mégpedig a prózához képest többletet kínáló dimenzióban.

– Sok operát rendezett már. És operettet?

– Elsősorban operákkal foglalkozom, de két éve rendeztem a Müpában Offenbach Orfeusz az alvilágban című operettjét, szeptemberben pedig egy operettgálát a moszkvai Bolsojban. Érdekel a műfaj, amennyiben operai eszközökkel van megjelenítve. Vagyis kiváló, nagy zenekarral és olyan hangokkal, amilyeneket ezek az egyébként nagyon nehéz szerepek megkívánnak.

– Egyetért tehát azzal, hogy az ezüstkorszak nagy operettjei technikailag, követelmény szempontjából felérnek egy operával?

– Teljes mértékben. A mosoly országa az egyik legnehezebb zenés színpadi mű: Lisának például, szoprán-szemszögből nézve, nagyon figyelemreméltó énekelnivaló jut. Ebbe a koncepcióba simul a szerepet megformáló Karine Babajanyan felkérése is, hiszen az örmény származású, kiváló szoprán repertoárjában elvétve találni operettszerepet.

Az előadás kapcsán Karine Babajanyant is megkérdeztük. Az interjú hamarosan itt olvasható.