Kiss Péter: „Az előadás tudatállapotában nem létezik a jelen”

Kiss Péter - fotó: Valuska Gábor

Kiss Péter zongoraművész február 3-án lép fel A fekete-fehér színei koncertsorozat idei első előadójaként a Zeneakadémián. A koncert apropóján a kamarazene és a szólózás közti különbségről, a szvit műfajáról és a zene törvényeiről is beszélgettünk vele.

‒ A közönség kamarazenészként és szólistaként egyaránt megismerhetett az elmúlt évek során. Van különbség a két előadói attitűd között? 

‒ A kamarazene során a zenész a partnereivel is kommunikál, a szólista egyedül, saját értelmezésével képez hidat a darab és a hallgató között. Kamarazenészként sem tudok másképp közelíteni a zenéhez, mint szólistaként, de amikor másokkal játszom együtt, természetesen kompromisszumokat kell kötni. Az a fontos, hogy a középpontban ne az előadó legyen, hanem a zene. Ha ezt az elvet követi az ember, akkor nem tévedhet.

‒ A műsort elnézve ‒ Bach: e-moll angol szvit, Orbán György: Zongoraszvit, majd a szünetet követően Melis: Black&White zongoraszvit (részletek) és Bach: g-moll angol szvit ‒ igazán különleges megoldásokat fedezhetünk fel.

‒ A Zeneakadémia kérése volt, hogy ne szokványos műsort állítsak össze. A fekete fehér színei sorozatcím ellentétességéről azonnal a Black and White című műre asszociáltam, így a koncertprogram e darab köré épült. Egyébként Klenyán Csaba már évek óta mondogatta nekem, hogy tanuljam meg ezt a művet, lemezen eddig csak Lengyel Zoltán előadásában jelent meg a BMC-nél, tudomásom szerint más nem is játssza.

A tételek között a zeneszerzői utasítás szerint inni kellene egy-egy pohár Black&White márkájú whiskey-t, de ettől ezúttal eltekintek.

A művet eredeti koncepcióm szerint francia barokk és impresszionista szerzők művei egészítették volna ki. Ahogy Melissel, úgy a francia barokkal sem foglalkoztam még – amit egyébként szintén kevesen játszanak – mert úgy éreztem, illenének egymáshoz. A semmibe akartam ugrani, aztán rájöttem, hogy a teljes sötétségben nem tapogatózhatok, szükségem van támpontokra. Ezért döntöttem egy otthonosabb világ, az angol
szviteké mellett.

Kiss Péter – fotó: Valuska Gábor

‒ A szvit műfaja keretet, értelmezési tartományt ad, vagy összekapcsolja a műveket, korszakokat?

‒ A szvit kapocs. A Black and White tételeihez Melis ugyan hozzátette az azóta kialakult tánctípusokat is, többek között a rock and rollt, mégis barokk gondolkodást mutat ‒ így lesz visszacsatolás, átjárás a régi és az új között. A zene alapelemei a múltba tekintenek: a mű szerkesztésében tradicionális, számos aspektusában ugyanakkor újként hat.

‒ Bach angol szvitjei, vagy a kortárs darabok interpretálása a nehezebb feladat?

‒ A kiindulópont azonos, de a nehézségek hangsúlya más. Bach esetében a művek aktualizálása a kihívás, Orbánnál és Melisnél ‒ ahogy bármely kortárs műalkotás esetében is ‒ az, hogy az előadó segítse a közönségét közelebb kerülni a zenéhez.

‒ Sok szenzációs felvételt, az angol szvitekkel összeforrt előadót ismerünk, hogy csak kettőt említsek, Glenn Gould és Schiff András.

‒ Nem lehet szempont számomra, hogy másokhoz képest hogyan játszom. Alapvetésem, hogy sok zenét kell hallgatni, de az fontos, hogy amikor az előadó komolyan elkezd foglalkozni egy darabbal, ne a felvételek határozzák meg az elképzeléseit.

Rossz úton jár, aki a megoldásokat „a nagyok” játékában keresi, megkerülve a munkát, ami által ők már megfejtették a zenét.

‒ Kortárs‒régi, idő‒tér. Melyik a fekete, és melyik a fehér?

‒ Olyan, hogy régi és új nincs ‒ mind a kettő lehet mind a kettő. Lehet a kortárs zene fehér, és a régi zene annyira terhelt, hogy már-már fekete ‒ ugyanakkor Bach miért ne lehetne fehér? Ha ellentétet kell formálni, akkor nyilván a fekete a jelen meg nem értése. Az idő és a tér nem értelmezhető egymás nélkül, nem ellentétpár, mert nincs prioritás: az idő a térben, a tér az időben, a feketében fehér, vagy a fehérben fekete alkot egységet, nem létezik a kettő egymás nélkül.

Kiss Péter – fotó: Valuska Gábor

‒ A honlapodon böngészve bukkantam rá egy műsorcímre: Prága‒Budapest‒Bukarest, a széthullott XX. század elején. A XXI. század eleje milyen?

‒ Baljós. A XX. században még nem volt olyan információdömping, mint ma; volt jelentése, súlya a dolgoknak, ezért is tudott az a század széthullani. Ma annyi „valami” van, hogy az érték nehezen jelenik meg, nehéz látni, mert nincs, és nem is lehet egyetlen fókusz. A XX. század során a művészeti ágak felrobbantak, átalakult a kultúra értékrendet magában foglaló egyívűsége. Ebben a változásban indult útjára az új zene története is, sok egymástól eltérő úttal, amelyekkel már nehéz mit kezdenünk.

A széthullás óta a kortárs zenét nem is értheti mindenki. A populáris zene kialakulása is kapcsolódik ahhoz az igényhez, hogy az emberek szeretnék megérteni, amit hallanak.

‒ Kell különbséget tenni a zenében kortárs és régi között ?

‒ Sok új zenét játszottam, emiatt sokan gondolhatják, hogy pusztán a kortárs zene érdekel. Amikor régi és új zene két ellentétes oldalra kerül, és egymással szemben kizárólagossá válik, ott valami nincs rendben. Megkülönböztethető az értékes és a kevésbé értékes zene, mégis, van egyfajta objektív látásmód is: létezik abszolút érték.

Nyitottság és érteni akarás kérdése, hogy mit fogunk fel abból, ami körülöttünk, és a zenében történik, és az is, hogy hogyan fogalmazunk meg gondolatokat, és miért úgy, ahogy.

Ha az elmúlt évtizedek során sok minden változott is, a zene ugyanúgy matematika, törvények mentén való beszélgetés, és állandó az előadó munkája is. Látni kell a régit és az újat is, azt, hogy

a zene metamorfózis, újrafogalmazás és közlésekből, érzékenységből fakad.

‒ Azt mondod, a zene többek között törvények mentén való beszélgetés.

‒ Az európai popkultúra is a klasszikus értelemben vett zenei harmóniákon alapszik, az amerikai zenének is van európai gyökere – a műfajok természetes módon keverednek. A görög arányrendszerre épülő zene, amit közös nyelvként definiálunk, hisz mindenki megérti, szavakra és ritmusokra, olyan nyelvi szabályokra épül, melyeket már gyerekkorunk óta ismerünk.

A zeneoktatásban is beszélünk irodalmi elemekről, daktilusokról, jambusokról: a nyelv és a dallam ritmusa szoros összefüggésben van azzal, amire a zenével való kapcsolatunkat is építjük. Ugyanakkor, az évszázadok folyamán a zene nyelvére valamiféle merevség is rárakódott, amit – ránk való hatása miatt –  mi is magunkon, és magunkkal hordozunk. Kurtág a Játékokban ezt próbálja feloldani, majd a legősibb elemekből ismét összerakni az egészet: a metamorfózis során szétesnek az axiómák, majd újraépülnek, de ettől még természetesen nem válik értéktelenné az új. Az alap ugyanaz, csak tanulni kell a befogadást.

Kiss Péter – fotó: Eötvös Péter Alapítvány / Hrotkó Bálint

‒ A zene időtállósága miben fogható meg?

‒ A remekmű sosem egyrétegű, és minél több rétegből tevődik össze, annál több jelentéssel is bír ‒ talán annál maradandóbb is. A populáris zenében sincs ez másképp: egy Queen-számért a mai napig megőrülnek az emberek, miközben a legújabb popslágerek közül a legtöbb az ingerküszöböt sem üti meg.

‒ A jelentől mennyire kell elvonatkoztatnod előadóként ‒ egyáltalán el lehet?

‒ Törekedni kell a kiszakadásra a magánéletet is sokszor nélkülöző világból. A zenélés egy intim kapcsolat, így lenne jó dolgozni, csöndben. Az ideális gyakorlás során bevonódsz a zeneuniverzumába, megszűnik az idő és a tér mint tényező. Az okostelefont is el kellene engedni, csak úgy nehéz, ha mindig a zsebemben pittyeg.

‒ És a színpadon mire koncentrálsz?

‒ Az előadás furcsa dolog, olyan tudatállapot, ahol nem létezik az a jelen, amiről eddig beszéltünk. Szokolay Balázs mondta, hogy mindig úgy játsszak, mintha a Carnegie Hallban lennék. Persze nem lehet mindig ugyanúgy zenélni és jelen lenni, ugyanolyan mélyen fenntartani a koncentrációt, de törekedni kell rá.

Kiss Péter – fotó: Eötvös Péter Alapítvány / Felvégi Andrea

‒ A Trio Inception, amit két barátoddal, Szendrey Dániellel és Háry Péterrel alapítottatok, szintén a különbségek feloldására törekszik, akár az új művek komponálására való kezdeményezéssel, akár a kürt‒cselló‒zongorára készített átiratokkal.

‒ Minden jó ötlet a maga természetességével születik, és valósul meg ‒ így jött létre ez a formáció is. Úgy hiszem, hogy minden új művészi produkció születése értéket teremt, építi a zenetörténetet, a kultúrát. A trióval sokáig nem játszottunk, de ebben az évben a Santa Ceciliával és a Zeneakadémiával való együttműködésnek köszönhetően újra színpadra állunk Rómában, ahol a két intézmény hallgatói által kifejezetten nekünk írt darabokat fogjuk előadni.

‒ Milyen további koncertekre kerül sor az évadban, melyeket kiemelnél?

‒ Február 25-én a Miskolci Szimfonikus Zenekarral Mendelssohn g-moll zongoraversenyét, áprilisban Debrecenben, a Kodály Filmharmonikusokkal Vajda Gergely Csárdás obstiné ‒ Hommage á Ferenc Liszt zongorára és zenekarra című művét és Liszt A-dúr zongoraversenyét játszom. Tavasszal lesz a doktori koncertem is, ahol Bach, Kurtág, Bartók és Debussy darabjai hangzanak majd el.

A február 3-i koncertről aktuális információkat a facebookon vagy a Zenekadémia honlapján találhat.

Jegyvásárláshoz kattintson ide!