Kritikusdíj 40 – évfordulós beszélgetéssorozat alkotókkal és kritikusokkal

Csákányi Eszter, Nánay István

A Színházi Kritikusok Céhe első alkalommal az 1979/1980-as évad végén adta át a Színikritikusok díját. A 40. évforduló kapcsán induló beszélgetéssorozatban meghívott kritikusokkal és díjazott alkotókkal járjuk körül, mit jelentett a díj egykor, mit jelent most, mi változott az elmúlt évtizedekben a kritika és a díjak jelentőségében.

A háttér

„A Színikritikusok díjának létrehozását régóta szorgalmazzák, mégis csak nehezen valósulhatott meg. Kétségtelenül ellene szól néhány körülmény. Először: a színházművészet eredményeit önkényesen évadokban regisztrálja, noha a színházművészet folyamat. Másodszor: a „leg”-ek mércéjét alkalmazza, noha a művészi teljesítmények mérésére nem áll rendelkezésre olyan hitelesített mérce, mint a Párizsban őrzött méterrúd; ennélfogva nem ítélhetők meg olyan egyértelműen, mint például a magasugrásban, ahol szemmel látható, hogy ki vitte át vagy ki verte le a lécet – esetleg ki futott el a léc alatt. Harmadszor: erősen kétséges, hogy a szubjektív megítélések összegéből „kijön-e” az objektív értékítélet. De legalább ugyanennyi érv szól a díj mellett is. Először: a színikritikus dolga, hogy véleményt mondjon, értékítéletet alkosson, és mert az egyes előadásokról írt kritikákból hiányzik az összehasonlítás mozzanata, időnként amúgy is illik fölmérnie a színházművészet adott állapotát. Az „önkényes” évadértékelés ilyenformán egy adott színházi pillanat tükre. Másodszor: az egyes kritikákban, évadösszefoglalókban elkerülhető a határozott állásfoglalás, az „igen” és a „nem” éles szembeállítása – a „leg”-ek kiosztásakor viszont a kritikus a szókimondás szükséges kényszerhelyzetébe kerül. Más szóval: ha van mersze, szembeszállhat nivelláló-mellébeszélő ösztöneivel. Harmadszor: bár nincs általában színikritika, csak egyes színikritikusok vannak, az évadonként odaítélt díj az egyik lehetséges módja annak, hogy a színház megvizsgálja magát a kritikusi közvélemény tükrében. (…)

A Színikritikusok díja kettős tükör: a kritikusok ízlése, ítélőképessége, szemléletmódja éppúgy megméretik, mint a színházi teljesítmény. S csak az egyenkénti szavazás képes tudatosítani mind a szakmában, mind a közvéleményben, hogy a kritikusok nem alkotnak testületet; nem a „céhet”, nem is a „céget”, hanem önmagukat képviselik. (…)

Bár nyilvánvaló, mégis szögezzük le: a Színikritikusok díja nem nívódíj, nem miniszteriális vagy tanácsi elismerés, nem állami kitüntetés, hanem pontosan az, amit a neve jelez: a színikritikusok díja” – írta Koltai Tamás a Színház folyóirat 1980. októberi számában, a frissen alapított díj elé. Azóta nagyot fordult a világ, a Színházművészeti Szövetség Kritikustagozatából Színházi Kritikusok Céhe lett, új kategóriákkal bővült a lista, folyamatosan változik a szavazók összetétele, de a Színikritikusok díjában továbbra is a kezdetben lefektetett elvek valósulnak meg.

A 40. évforduló kapcsán a Színházi Kritikusok Céhe beszélgetéssorozatot indít, amelynek keretében díjazott alkotókat és kritikusokat faggatunk arról, mit jelentett és mit jelent a kritikusdíj, hogyan változott a kritika és a kritikusok megítélése. Az emlékidézés mellett nem titkolt célunk az is, hogy a kritikusi és színházi alkotói pályaképeken keresztül kirajzolódjon a kortárs magyar kritika története.

A havi rendszerességgel jelentkező ingyenes beszélgetéssorozat állandó helyszíne a Három Holló kávéház.
Az első beszélgetésre 2019. január 29-én 17 órai kezdettel kerül sor, a beszélgetőpartnerek Turbuly Lilla,
a Színházi Kritikusok Céhének elnöke és Kovács Natália, az elnökség tagja lesznek.

A sorozatindító beszélgetés vendégei

Az első beszélgetés vendégei Csákányi Eszter színművész, akit már 1980-ban is díjaztak, és Nánay István kritikus, aki a céh tagjai közül az egyetlen olyan, aki már 1980-ban is leadta szavazatát.

Csákányi Eszternek hat kritikusdíja van. 1979/1980-ban és  1983/1984-ben a legjobb női epizódalakításért kapta (Gyöngyélet, illetve Hamlet, mindkét előadást a kaposvári Csiky Gergely Színházban mutatták be), 1988/1989-ben, 1992/1993-ban, 2008/2009-ben és 2012/2013-ban pedig mint a legjobb női főszereplőt díjazták (Yvonne, burgundi hercegnő, kaposvári Csiky Gergely Színház; Akárki, Katona József Színház; Fédra Fitness, KoMa Társulat–ALKA.T és A hét asszonya, Nemzeti Színház–Kék Produkciós Iroda–Orlai Produkció–Budapesti Tavaszi Fesztivál; A 42. hét, Pintér Béla és Társulata). Kevesen tudják, hogy jelentős szerepe van abban is a díj reformjában: a 2009/2010-es évad óta a díjátadókra kategóriánként három-három várományost invitál a céh, a győztes nevét pedig csak a gálán ismerheti meg a közönség. 2011-ben a Magyar Színházban rendezett gálán az est egyik műsorvezetője volt.

Nánay István kilenc évig villamosmérnökként, hat évig üzemi újságíróként dolgozott, harmincegy évig munkatársa, tizenöt éven át főszerkesztő-helyettese volt a Színház című folyóiratnak. Rendezőasszisztensként dolgozott Ruszt Józseffel, Fodor Tamással, Mezei Évával (Universitas Együttes) és Halász Péterrel (Kassák Stúdió). Számos amatőr és hivatásos színházi fesztiválon zsűrizett (Csurgó, Kazincbarcika, Kisvárda, Komarno, Sepsiszentgyörgy, Zenta). A Soros Alapítvány színházi kuratóriumát vezette, emellett több más szakmai grémium tagja volt. 1982-től tanít (Színház- és Filmművészeti Egyetem, Népművelési Intézet, ELTE, Veszprém, Kolozsvár, Marosvásárhely, Zsámbék, Hajónapló Műhely). Tizennégy könyvet írt (köztük Harag György színháza, Ruszt, Tanodától – egyetemig, Profán szentély), illetve szerkesztett (egyebek mellett A színésznevelés breviáriuma, A színpadi rendezésről), könyvfejezetei és szakmai publikációi száma több mint ezerötszáz. A Színházi Kritikusok Céhének a kezdetek óta tagja, 1997/1998-ban elnöke volt.