Lackfi János: „Hiánycikk lett a valódi műélmény”

Lackfi János - fotó: Raffay Zsófia

Február 19-én izgalmas esten vehet részt a Cziffra Fesztivál közönsége. Feltehetően ülve maradunk majd az emelkedettségtől, a téma ugyanis a katarzis lesz. Mi is „a gyomrot összerántó lebegés pillanatáról” kérdeztük a kerekasztal-beszélgetés egyik résztvevőjét, a József Attila-díjas Lackfi Jánost. Szó esett továbbá művészi univerzumokkal telepakolt virtuális kosarakról, a közvetlenül ható, szuszt kiszorító zenéről és a felhőnézés-tréningről is. 

– A Cziffra fesztiválon Nagy-Kálózy Eszter és Dr. Freund Tamás társaságában beszélgettek majd a katarzisról. Hogy írnád le ennek az emelkedett és borzongató érzésnek a legfontosabb tüneteit?

– Őszintén megvallom, régebben kicsit fáztam ettől a szótól, túl nagy falatnak tűnt. Monstrumnak, embertelennek, romantikus bálványnak. Az a tipikus emlékmű-érzés: „tán csodállak, ámde nem szeretlek”. Aztán közben egy élményzabáló korban, amikor tucatjával akciós a katarzis, minihalál a bungee jumping, miniháború a paintball, mini-világháború a kertvégi tűzijáték,

tényleg nagy hiánycikk lett a nem csak „belelapozós”, „ráklikkelős”, a valódi műélmény.

Magát a katarzis-élményt ahhoz az érzéshez hasonlítanám, ahogy hirtelen megindul velünk felfelé a lift. Számítunk rá, próbálunk felkészülni, mégis váratlanul ér a belső szerveket megremegtető, gyomrot összerándító lebegés pillanata.

– Jó, hogy éppen a liftet említed, hiszen a katarzis olyasféle találkozás, ami más irányt szab az életnek. Volt valaha olyan élmény vagy kísértés, ami megpróbált eltávolítani az írástól?

– Életem alapkísértése a zene volt, tenorista szerettem volna lenni, nagyon tetszett, ahogy a muzsika közvetlenül elkapja a befogadót, és kiszorítja belőle a szuszt. Sokkal közvetlenebbül hat, mint a pepecselős irodalom a sok javítgatással, korrektúrával, folyóirattal, könyvvel, bolttal, könyvtárral, kuckózással, olvasgatással. Nincs igazi találkozási pont, nem látjuk azonnal a hatást. Szerencsére megadatott, hogy ezt is megtapasztalhatom, félig-meddig előadóművészként, évi százötven fellépésen. Magam viszem el a terméket a fogyasztóhoz. Ráadásul a zenei vonal sem tűnt el, egymást érik az ilyen témájú munkák, rengeteg dalszöveg, Mozart-adaptáció, vezetem a MÁV Szimfonikusokkal kapcsolatos blogomat itt a Papagenón, Fülei Balázzsal vagy az Anima Musicae-vel lépek fel, koncerteken működöm közre.

Ide kapcsolódik:
Komoly elismerést kapott az Anima Musicae Kamarazenekar

– Mit tapasztalsz, más-e alkotóként és befogadóként átélni a katarzist?

– Vajon egy igazi szerelmi kapcsolatban jobban szeretünk, mint amennyire szeretve vagyunk? Folyton ezt méricskéljük persze, megy az adok-kapok, de az eksztázis valódi pillanataiban ez eldönthetetlen. Tökéletes az odaadottság és a megajándékozottság is. Jó esetben ez áll a művészi élmény átadóira és befogadóira is.

Bár igazából a befogadó is alkotó, magából, saját húsából-véréből alkotja, érzi újra a művet.

Közben az alkotó (és előadó) részéről komoly szaktudásra is szükség van, míg a befogadó sokszor lehet akár „az utca embere” is. Ő időpontot kap, mint a fogásznál, s már tálalják is neki a kész művet. Vagy sec-pec telepakolja virtuális kosarát művészi univerzumokkal. Amikbe az alkotó akár évek munkáját gyúrta bele. Aztán lehet, hogy a közönség csak pittyeszti a száját: hmm, másra számítottam, hmm, egynek nem rossz, hmm, nekem nem állt össze.

– Ha viszont kellően jó, akkor a katarzis közvetítőjévé válhat a művészet. Igaz, ha túladagoljuk, akár fizikai rosszullét is elfoghat, akár Stendhalt, aki – mint útirajzában írja – a firenzei Santa Croce templom gazdagsága láttán elájult. Trenírozható-e szerinted a katarzisküszöbünk?

– Manapság szerintem csendekkel érdemes trenírozni. Rápihenéssel. Felhőnézéssel. Mert nem az fenyeget, ami Stendhalt, hogy hirtelen agyonnyom a nagy művészet. Ma a világ legszebb épületei, a legkülönlegesebb zenék, festmények, írásművek is csak egy újabb klikkelésnyire vannak.

Vagyis a mohóság kísértése könnyen úrrá lehet rajtunk, és emésztetlenül faljuk egymás után a filmeket, verseket, képeket.

A lassítások és közelítések híve vagyok. A Louvre-ban például a Mona Lisa helyett rendszeresen azokat a zseniális, egyéb portrékat nézem, amelyek ugyanabban a teremben vannak, de épp a Mona Lisa miatt, senki se figyel rájuk. És élvezettel hallgatok Marin Marais-t, Buxtehudét meg Charpentier-t, hiába okosít fel a zenetörténész, ki a kismester, ki a nagy. Na jó, Bach, Vivaldi, Händel is sokat szerepel a napi menüben.

Ide kapcsolódik:
Szívrohamot kapott egy turista Botticelli Vénusza előtt

– A versíró szemináriumokon, amelyeket a Pázmány bölcsészkarán tartottál nekünk, sok más mellett azt tanultuk tőled, hogy amiatt fontos a formák ismerete, hogy el tudjunk tőlük rugaszkodni, hogy meríteni tudjunk belőlük. Erre jó példa lehet a bámulatosan improvizáló Cziffra György zongorajátéka is. Létezhethet-e vajon a játékszabályok ismerete híján is zsenialitás?

– Nagyon szeretem Jean-Efflam Bavouzet francia zongorista megfogalmazását: „minél többet tudok, annál szabadabb vagyok”. Fiatalon ezt fordítva gondoljuk, úgy érezzük, ott a sok szottyadék vén művész, akik már bekötött szemmel is képesek alkotni, de gőzünk sincs arról, mi az élet. Na majd mi, gondoljuk, robbantjuk ezt a kócerájt! Csak hát nem árt megtanulni előbb a szakma trükkjeit. Egy év, két év, tíz év rámegy.

És ha már mindent (is) tudunk, akkor lehet dönteni, hogy egy adott műben mit használjunk és mit ne.

Az improvizáció pedig külön tréningezés kérdése. Egészen nagyszerű művészek képtelenek rá, de egy közepesen ügyes mester is el tudja sajátítani alapfokon. Afféle zseb-katarzis. A jazz-zenészek a megmondhatói.

Ide kapcsolódik:
Az improvizációs készség nem ördögtől való

– És vajon addiktív-e a katarzis? Lehetnek-e elvonási tünetei az embernek, ha nem alkot vagy valami miatt nem gyönyörködhet mások alkotásaiban?

– Emlékezet-palotánk kincsei egészen biztosan felértékelődnek. Recskiek, lágerlakók, gulagosok beszámolóiból tudjuk, mennyit számított, ha valaki tudott szépen énekelni, kívülről fújta József Attilát, az antik történelmet, a Zsoltárok könyvét. Mindig tervezem, hogy kamasz- és ifjúkorom után megint kellene memoriterezni saját gyönyörűségemre. Legyen mit vinni a sivatagba. Ami lehet egy betegség is akár. Bármelyikünkkel megeshet. Jó, ha fel vagyunk tarisznyálva erre az eshetőségre.