Erre a témára már akkor ki akartam térni, amikor a zenei szocializációval kapcsolatban feszegettem egy-két kérdést, mert szoros kapcsolatban áll ezzel. Ráadásul egyre másra olvasni interjúkat világsztárokkal, akik rendre hitet tesznek amellett, hogy persze, egész nyugodtan nyilvánítsunk tetszést, akár tételszünetben is.
Még akad olyan előadó is, aki kifejezetten szereti, ha ezt megteszi a közönség.
Persze, lehetséges, hogy ezt mindössze népszerűségi célzattal közli a művész, vagánynak lehet tűnni így egy kevésbé vagány közegben, úttörőnek egy szokásosan konzervatívnak vélt területen. Én is ezzel a véleménnyel értek egyet. Nem mintha ki akarnék tűnni bármivel is, hanem azért, mert
kisebb probléma a mű belső törvényeinek közbetapsolással történő „megsértése”, mint az a veszély, hogy kiürülnek a hangversenytermek.
Reális aggodalom, hogy a klasszikus zene „fogyasztóinak” száma csökken. Értő, a törvényszerűségeit, természetét ismerő és értékelő zenehallgatók egyre kevesebben vannak, és sajnos, fokozottan igaz ez a fiatalokra.
Sok emberrel találkoztam, aki még sosem volt klasszikus zenei koncerten. Mindig kérdezgetnek, hogy ez meg az micsoda, miért jön ki-be mindig a karmester a művek között, miért kísérget folyton mindenki mindenkit?
A feszélyezettség érzése pedig állandó. Ismerős érzés, régen én is átéltem hasonló élményeket. Fel nem fogtam, hogy kiöltözött emberek szoros öltönyökben, vagy elegáns estélyiben ott szoronganak a zsöllyében, és fegyelmezett, vagy legalábbis magukra erőltetett fegyelmezettséggel áldoznak a művészet oltárán.
Sokáig mindez engem is visszatartott. Úgy éreztem, mintha ott állnék valaminek a kapujában és az a valami nem akar beengedni, pedig engem tényleg érdekel, hogy mi folyik ott bent, a zárt ajtók mögött. Ha pedig végre nagy nehezen bejutok, akkor meg rám szólnak, hogy ne köhögjek.
És ha nagyon kell? És ha épp piano alatt kell? Ez tényleg tiszteletlenség?
Ez nem is múlt idő, legutóbb Gyenyisz Macujev zongoraestjén éltem át hasonlót a Müpában. De ahogy láttam, nem csak én. Amikor az ember csak kapaszkodik a karfába, majd sűrűn pózt vált, megpróbál úgy nyelni, hogy a köhögési inger elmúljon, ámde az csak még rosszabb lesz, erősödik. Mit is hallok, melyik szonátát, kinek a tollából, és mennyire ihletett a tolmácsolás, kérdezem magamtól a papírzsebkendőmből végre elégedetten hátradőlve. A válaszokat ugyan nem tudom, de az sikerült, hogy nagyobb pisszenés nélkül végigüljem a tételt.
Tehát megszületett a várva várt eredmény. De ez tényleg az? Sikerült egyesíteni szellemünkkel, mit zord erkölcs szétszakít?
Régi koncertlátogatóként már egyébként semmiféle feszélyezettség nem kerít hatalmába, nem is öltözöm ki, az élményt keresem a zenében, és ahhoz nem kell a formalitás.
És néha engem is elkap a tapsolás vágya, de meg már nem tenném ezt a shocking gesztust. Még az épp debütáló hallgatótársamat is figyelmeztetem, még véletlenül se tapsoljon. Sőt, akkor tapsoljon, amikor én tapsolok. Igazodjon hozzám. Hisz én jobban tudom. Beléptél egy klubba, tanuld meg a szabályokat. Elvégre is nem a ’60-as évek elején vagyunk egy Beatles-koncerten, de nem ám. Itt magasművészet zajlik, méghozzá, a legabsztraktabb formában, annak tisztelet jár. (Közben csendben elgondolkodom, ez a tisztelet az, ami jár?)
Ha új hallgatótársam még kérdez is, hogy mért akkor van szünet, amikor van, és miért kell öt sornyi hegedűs, és miért ül le, aki épp nem dalol, akkor azért már elkezdhetek örülni. Végül is szereztem egy újabb koncertlátogatót, klasszikuszene-kedvelőt, aki annyit már tud, hogy „tételszünetben nem tapsolunk”. Küldetés teljesítve.