Nem volt elragadtatva a korabeli kritika Rachmaninov budapesti szereplésétől

Szergej Rachmaninov

1928. november 30-án a Pesti Napló az előző esti Rachmaninov-koncertről közölt kritikát. A T-th szignójú recenzens nem volt maradéktalanul elégedett. Az írást a korabeli helyesírás szerint közöljük.

Rachmaninov Szergej egyike a Hatalmasoknak. De nem egyike az Alázatosaknak. És éppen ezért nem lehet egyike a Legnagyobbaknak. Mert a Legnagyobbak érzik, hogy az a kapu, melyet hatalmukkal feltárnak — a költészet kapuja — végtelen, felmérhetetlen birodalomba nyílik és az életnek azokhoz a legmélyebb misztériumaihoz vezet, melyek előtt annál mélyebben borul le az ember, mennél hatalmasabb. Rachmaninov grandiózus művészmarka felrántja a költészet hétpecsétes kapuját, de nem tud az elébetáncoló misztérium előtt leborulni. Ehez még nem elég erős.

Ide kapcsolódik:
Ezt gondolta Rachmaninov a magyar népdalról

Osvát Ernőnek egyik leggyönyörűbb mondása, jut eszembe az »Elégedetlenség Könyvéből«: — Minden mély benyomás azzal a szent sajgással hatja át az igazi költőt: mért nem vagyok költő? — Rachmaninov nem érzi ezt a »szent sajgást«. Pedig egy Bach korálelőjáték, vagy akár Chopin f-moll fantáziája, kell, hogy ilyen szent sajgást kiváltó mély benyomást gyakoroljon az igazi nagy előadóművészre. Mi, akik nemrégen hallottuk Fischer Bach- és Sauer Chopin-játékát, tudjuk milyen vágy terhesen bontja ki szárnyait ezeknek a valóban »legnagyobb« művészeknek lelke, mikor arról van szó, hogy egy remekmű határtalan régióit kell átszárnyalni. Tudjuk, hogy ezeknek a művészeknek egyénisége kitágul és végtelenbe akár tágulni a nagy remekművek szellemének érintésére. Rachmaninov szelleme nem tud a bachi vagy chopini végtelenbe kitágulni.

Ide kapcsolódik:
Ön meghallja Chopin Asz-dúr keringőjében Rachmaninov improvizációját? - Videó

Rachmaninov egyénisége nagy egyéniség, de hol van egy Bach, vagy akárcsak égy Chopin egyéniségétől? És mivel Rachmaninov elég hatalmas ahoz, hogy individualitását érvényesítse: Bach vagy Chopin géniusza megszűkül, korlátozódik interpretálásában. Rachmaninov rendkívüli erejét éppen ezért kissé mindig »erőszaknak« érezzük. Ezt az erőszakosságát már zongorájának tónusa is elárulja. Billentése nem »szép«. Ez alatt azt itt értjük, hogy hiányzik belőle az a nagy természetes harmónia, mely a piánóban a nyíló virágot, a fortéban a zúgó tengert juttatja eszünkbe, mint Dohnányi pianója vagy d’Albert forteja. De még csak nem is törekszik ilyen természetes harmónia felé, mint például Fischer Edvin billentése, Rachmaninov »bezárja« magát a zongorahangba. Tónusa korlát, de nem a perspektivákat nyitó kilátótorony korlátja. Hogy ez a korlát vasból van és tökéletesen zár: azt olyan nagy pianistánál, mint világhírű vendégünk, talán felesleges is mondanunk.

Az erőszak nyomait viseli magán az a költői felfogás is, melyét Rachmaninov az előadandó művekből alkot magának.

Hatása nagy, de nem természetes, megkapó, de nem meggyőző. Kényszerítő erejének engedünk, de sohasem adhatjuk át néki szívvel-lélekkel magunkat Az orosz művésznek egyik leggyakoribb hatáseszköze: valamely csendes témát először erős, kemény hangon intonál, hegy azután annál hatásosabb legyen lehalkítása. Dalmányiknak, Sauereknek nincsen ilyen mesterséges mesterkedésekre szükségük; ők nem áldozzák fel a téma első megjelenését az ismétlődés piano-effektusa kedvéért és mégis milyen leírhatlanul hatásosan tudják a pianóí, sőt pianisszimót még pianisszimóbbra lehalkítani! Persze, ahol az előadóművész egyéni akarata olyan mélységbe szánt, hogy egynek érezheti magát annak az Univerzumnak akaratával, melyet az előadott remekmű idéz: ott a művészi hatások mintegy önmaguktól adódnak, ott minden mesterkéltség és túlzás nélkül éri el az effektus a maximumot. Ahol azonban, mint Rachmarinovnál, az előadó egyénisége nem tud a mű szellemével — abban feloldódva — harmonikusan összeforrni, ott a keresetlensóg helyébe a keresettségnek kell lépnie, ott a fantáziának kívülről kell pótolnia azt, ami különben belülről önmagától adódnék.

Ide kapcsolódik:
Rachmaninov is Auert ünnepelte

Belehelyezkedni egy remekműbe és annak formáit a zongorán belülről újjáteremteni: ez a legmagasabb tehetség nem adatott meg a nagy orosz piaristának. De hatalmas temperamentummal kívülről rárontani a kompozícióra, azt vasmarokkal megragadni és plasztikus. szuggesztív külső formákba gyúrni: ehez aztán ért Rachmaninov! Ez a formábagyúrás szinte egy drámai cselekmény lüktető ritmusában játszódik le. Ezt a pompás színjátékot különösen Liszt »Dante ábránd-szonátájában« és Chopin f-moll fantáziájában követhettük nagy élvezettel. És micsoda eszközök állnak ennek a művésznek rendelkezésére! A technikáról a szószoros értelmében véve jobb nem is beszélni. Olyan tökéletes és olyan biztos ez a technika, hogy az egész estén, egyetlen melléütést, egyetlen elejtett hangot sem hallottunk, pedig nagy technikai nehézségeket rejtegető kompozíciók peregtek itt le gyakran lélegzetelállítóan gyors tempóban.

Mint most már az artisztikus eszközöket illeti, ezen a téren Rachmaninov nem vetekedhetik fiatal honfitársával

Horovitz-cal. Dinamikai skálája ugyan óriási, de már színpalettája – Horovitzé mellett – igényesebb. A fiatal orosz pianistának, gyönyörűen kikevert fényes és tisztá színeit, tökéletesen kidolgozott tónusárnyalatait hiába keressük az öreg orosz pianistánál. Inkább a sötét, chaotikusan kavargó, tompa zúgások közül kivillódzó színei érvényesülnek nagyszerűen Rachmaninov játékában. Horovitz formaművészete is finomabb artisztikus ízlésre, világosabb esztétikai intelligenciára vall, mint Rachmaninové. Bach két korálelőjátékának mesteri formaváza például szentimentális finomkodásokba, illetve virtuóz etűdpikantériákba laposodott el. Tökéletesen megoldott, formát egyedül Chopin cisz-moll scherzójában kaptunk. Ez az interpretáció különben is feltétlen fénypontja volt az egész estének. A Rachmaninov-prelúdiumok megszólaltatása természetesen külön lapra tartozik, mert hogy ez a nagy művész saját szerzeményeit utolérhetetlenül játssza, azt igazán nem kell külön megcsodálnunk.

Ide kapcsolódik:
Rachmaninov egy kicsit sem volt udvarias budapesti fellépése előtt

Ha Horovitz játéka kulturáltabb muzikális kereteket is teremtett magának, a temperamentum, mely a zenei kultúra kereteit betölti, kétségkívül — legalább is ezidőszerint — Rachmaninovban erőteljesebben, egyénibb erővel lüktet. Ez a makacs, önmagába zárkózott, fanatikus művész nagyszerű ritmikus verve-vél játszik. Nem röpíti lelkünket a magasba, nem érezzük benne a világmindenség szívdobogását, vagy az örök emberi küzdelem kardcsattogását. Inkább mintha valami ruganyosizmú kovács egyéni akcióból hol hatalmas pörölyökkel, hol finom acélkalapácsokkal döngetné lelkünket. A régi Chevine ritmusához hasonlít ez a ritmus legjobban, de elevenebb erejű, egyénibb. Rachmaninov koncertjénél szebbet nem egyet hallottunk. Érdekesebbet azonban vajmi keveset.