Sir Simon Rattle és a Londoni Szimfonikus Zenekar Bartók-művel tiszteleg a magyar közönség előtt

Sir Simon Rattle - fotó: Oliver Helbig, forrás: facebook.com/sirsimonrattleofficial

Egy zenekar életében jelentős változás, ha új karmester veszi át az együttes művészeti vezetését – de a dirigensek számára is vérátömlesztés lehet pályafutásuk egy-egy újabb szakasza, a korábbitól eltérő művészgárda élén. Szellemi otthonváltás, módosuló repertoár, ismeretlen arcok, szokatlan akusztikájú termek, friss tervek és lehetőségek. Sir Simon Rattle 2017 őszén látott hozzá a Londoni Szimfonikus Zenekar irányításához – a Müpa közönsége tehát új korszak kezdetén kaphat ízelítőt karmester és zenekar közös munkájából.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

A karmesterek mozgékony életet élnek: szerződnek és szerződést bontanak, jönnek és mennek. Most mégis korszakról beszélünk. Nem túlzás ez? Aligha, hiszen az idén 64 éves, liverpooli születésű Sir Simon Rattle eddigi pályafutása során meglehetősen hosszú időket töltött egy-egy együttes élén, és ami fontosabb: élete két legjelentősebb állomásán (nem is volt sokkal több!) valóban korszakot alkotott és formált.

A Bournemouth-i Szimfonikus Zenekarnál töltött tanulóévei után már huszonöt évesen, 1980-ban a Birminghami Városi Szimfonikusoknál találja magát – és szinte közhely leírni, hogy ezt a korábban „futottak még” kategóriában számon tartott együttest radikálisan újjászüli, európai rangon jegyzett, jelentős zenekarrá fejleszti. Hűséges is hozzájuk: közel két évtizedet tölt Birminghamben, s ez alatt minden téren csodát művel.

Rattle és Birmingham mára a 20. század második felének egyik zenei legendája – csak éppen ez a legenda igaz.

Berlini időszaka a Filharmonikusok élén 2002-ben kezdődik és 2017-ben ér véget – tehát itt sem tölt éppen rövid időt. Azt hihetnénk, a Filharmonikusok nem olyan művészi közösség, amelyet át lehet, vagy át kell formálni. Pedig ez történt: már Herbert von Karajant követően Claudio Abbado is átalakította a zenekar imázsát, a szoborszerű karmester-idol művészete után sokkal emberközelibb zenélési stílust honosítva meg. Rattle azonban Abbadón is túltett, seregnyi olyan újításával, amely részben a Berlini Filharmonikusok műsorpolitikáját változtatta meg, részben szorosabbra fűzte a zenekar és a város lakosságának kapcsolatát, olyan demokratikus, a közönséggel együttműködő, a zenehallgatókat jó értelemben nevelő művészetszemléletet honosítva meg, amely párját ritkítja. Amikor tehát a Londoniak keblükre ölelték a két évtized után hazatérő művészt, tudták, hogy ők is sok újdonságra számíthatnak.

Ide kapcsolódik:
Sir Simon Rattle ingyenes zenei képzést indít Londonban

És valóban: a meglehetősen fiatal, „mindössze” 115 éves zenekar, amelyet 1904-ben Sir Henry Wood alapított, s amelynek élén többnyire a legjelentősebb muzsikusok álltak (csupán az utolsó ötven évben: André Previn, Claudio Abbado, Michael Tilson Thomas, Colin Davis, Valerij Gergijev), Sir Simonnal folytatott együttműködésének kezdetén máris izgalmas új vállalkozásokba cseppent: új hangversenyteremért folytatott küzdelem, olcsójegyes koncertek fiataloknak, Stockhausen-előadás a Tate Gallery kiállítóterében. De egy ilyen „fiatal” zenekar bírja az iramot – és Sir Simon Rattle-lel csak az induljon közös utazásra, aki tud vele lépést tartani.

Sir Simon Rattle 1977-ben, amikor első alkalommal vezényelte a Londoni Szimfonikusokat – fotó: Ken Morse, forrás: facebook.com/pg/sirsimonrattleofficial

Egyébként persze tudták ők jól, kire bízzák magukat: bár meglepő, de igaz, hogy Rattle már 1977-ben, huszonkét évesen is vezényelte a Londoni Szimfonikusok együttesét, és később is megfordult náluk – 2012 nyarán például együtt nyitották meg a londoni Olimpiát.

Ide kapcsolódik:
Lenyűgöző videón figyelhetjük meg a karmester legapróbb mozdulatait

Ami az együttest illeti, szerencsére a Müpa közönsége többször is találkozhatott ezzel a kivételes zenekarral. Mindjárt az épület történetének kezdetén, 2005 nyarán a Londoni Szimfonikusok Sir John Eliot Gardiner vezényletével adtak elő fergetegesen két Beethoven-szimfóniát, de később is jártak itt Sir Colin Davis vezényletével (és Mitsuko Uchida társaságában), sőt a fiatal Daniel Harding is vezényelte őket a Müpa falai között. Nagyon különböző koncertek voltak ezek, de összekötötte őket

a szellemi elegancia, a zenélésből áradó természetesség és ugyanakkor a kérlelhetetlen igényesség, a maximalizmus szelleme, amely a Londoni Szimfonikusok játékát uralja.

Mostani műsoruk első számában nyilvánvalóan a magyar közönség előtt tisztelegnek Bartók egyik különlegesen szuggesztív műve, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára megszólaltatásával. Rattle köztudottan a 20. századi zene egyik legavatottabb tolmácsa, Bartókot is hallottunk már tőle Budapesten, most tehát érdeklődve várjuk, hogyan teremti újjá a komponista kettéosztott zenekarának izgalmas sztereofóniáját, hogyan válnak keze alatt plasztikussá a Zene nyitótételének bachi ihletésű, szövevényes kontrapunktikus dallamai.

Philharmonie de Paris színpadán Simon Rattle vezényel – forrás: philharmoniedeparis.fr

Bartók Zenéje erőteljes, sok részletében (így például a scherzo ütemeiben) nyers indulatú, sok éles hangsúllyal központozott, ám mégis áttört faktúrájú zene, hiszen itt döntő fontosságú a szólamok szövedékének átvilágítása.

Ehhez képest a szünet után megszólaló Bruckner-szimfónia, a Hatodik a maga sok tömbszerű hangzású harmóniájával, a zenekar súlyos és zengő megszólalásmódjával, a gesztusok romantikus pátoszával, és persze a tételek monumentális arányaival alapvetően más világ. De hát éppen ez ennek a műsornak a legvonzóbb mozzanata – az, hogy a két mű két eltérő világot állít a hallgató elé, és a zenekar számára is megteremti a lehetőséget, hogy e két radikálisan különböző világ bemutatásakor két teljesen eltérő profilját villantsa fel.