Nem szereti a tündérmeséket a fiatal, Európa-szerte ismert orosz rendező, Vaszilij Barhatov, aki a ritkán játszott Puccini-opera, A Nyugat lánya nagyon is valóságközeli értelmezését ígérte az Erkel Színház közönségének.

Mindössze harmincöt éves a moszkvai születésű Vaszilij Barhatov, aki zenés színházi rendezői diplomáját is szülővárosában szerezte. Színpadi gondolkodását Moszkva, Szentpétervár, Wiesbaden, Basel, Bécs, Mannheim és Berlin után Budapest közönsége is megismerhette. Kortárs és klasszikus operákat egyaránt találni rendezései között: Mozart és Sosztakovics, Berlioz és Offenbach, Zimmermann és Reimann művei is ott szerepelnek a máris tekintélyes, több rangos díjjal elismert életműben.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

Az életrajzát áttekintve egyértelmű, hogy Barhatov szereti a kihívásokat. Arról kérdeztem, van-e sajátos, csak rá jellemző stílusa? „Nem hiszem, hogy lenne ilyen, de a nagyon különböző munkáimnak közös vonása lehet az, hogy igyekszem minden színpadi cselekvés realisztikus mozgatórugóját megtalálni. Ezért aztán sosem dolgozom olyan anyaggal, amiben angyalok, varázslók, ördögök szerepelnek. Csak semmi Harry Potter!” – válaszolta nevetve.

Az 1910-ben a New York-i Metropolitan Operában hatalmas sikerrel bemutatott (és két évre rá már Budapesten is játszott) A Nyugat lánya az első Puccini-opera, amit Barhatov színre vitt. „Valóban, de az anyag már régóta foglalkoztatott.

Amikor az egyetemen zenedramaturgiát tanultunk, a tanárunk mindig azt mondta, hogy ez Puccini legjobb és legmélyebb dramaturgiai munkája.

Európában az utóbbi évtizedben sokat játsszák ezt az operáját, Oroszországban viszont gyakorlatilag ismeretlennek mondható.” Az aranyláz idején, Amerika nyugati részén játszódó történet fő ihletforrását egy David Belasco által írt Broadway-darab jelentette, és a western műfaja, a filmzene számos nyomot hagyott a partitúrán is, legújabb kori népszerűsége bizonyára ezzel is összefügg.

És, bár igaz, hogy A Nyugat lányát utoljára 1971-ben játszották az Andrássy úton, Barhatov szerint mégis lehettek ismerős motívumok a nézők számára: „A férfi főszereplő, a tenor Ramerrez ugyanolyan hangszerelést kapott Puccinitől, mint a Toscában a basszbariton Scarpia. Adódik a kérdés, hogy vajon mi a közös a két férfiban? Az egyikük tiszta és ártatlan, míg a másik maga a megtestesült gonosz. Vagy talán mégsem?”

Mielőtt a rendező kifejtené a további, őt foglalkoztató koncepcionális kérdéseket, megjegyzi: „Számos kollégám nem kedveli Puccinit, mivel a zenei dramaturgiája kifogástalan. Arra gondolok, hogy ő mindent beleír a kottába, a rendező összes kérdésére ott áll a válasz feketén-fehéren. Vagyis nem feltétlenül extravagáns értelmezésekre van szükség, hanem sokkal inkább arra, hogy figyelmesen elolvassuk, miről szól valójában a darab. A mi előadásunk nem volt hagyományosnak nevezhető, de mindvégig tiszteletben tartottuk Puccini gondolatait.”

A Nyugat lányában az aranyásók táborának központi, meghatározó alakja Minnie, akiért az ott élő férfiak egy emberként rajonganak. Johnson, valódi nevén Ramerrez, és a lány sok kalandon megy keresztül, míg a harmadik felvonás végén egymáséi lesznek. A boldog vég tehát elérkezik, Barkhatov szerint még sincs ebben semmi varázslatos:

„Felszínes az az olvasat, amely az amerikai álom propagálását látja a történetben, hiszen maga a közeg telis-tele van fájdalommal és nyomorúsággal.”

Zinovy Margolin díszlet- és Olga Shaishmelashvili jelmeztervező sem a Volt egyszer egy Vadnyugat hangulatát akarta megidézni a színpadon: a látvány sokkal közelibb valóságba vitt minket.

A többemeletes csőrendszer egy zsúfolt menekülttáborba engedett betekintést, ahová mindenki a jobb élet reményével érkezik. A rendező elárulta: „Sok kollégám izgalmas politikai színházat csinál, én nem tartozom közéjük. Engem a sztori, a karakterek, az emberi történetek izgatnak. Fontos hangsúlyozni, hogy az opera szereplői nálunk papírokkal nem rendelkező bevándorlók voltak, akik végső kétségbeesésükben keltek útra hazájukból Nyugat-Európa felé. Nagyon hasonló történt bő száz éve az Egyesült Államok nyugati területein, ezért nem gondolom, hogy erőltetett a párhuzam.”

A tábor a legkülönbözőbb gondolkodású, vallású, világnézetű emberek gyűjtőhelye volt. „A felkészülés során tanulmányoztam ezeket a helyeket. Láttam, hogy az utcán, kibelezett autókban, koszos odúkban élnek, hogy illegálisan működő ügynökségek éhbérért dolgoztatják őket. Ezek az emberek a saját egészségüket, életüket áldozzák fel azért, hogy a több ezer kilométerre élő családtagjaik tudják fizetni a tartozásaikat. Multikulturális, soknemzetiségű közösséget látunk: az otthon gyönyörű házzal rendelkező, létbiztonságban élő egyetemi professzor vagy a kiváló orvos is kénytelen megalázó munkát vállalni, ha pénzhez és ételhez akar jutni.

Az első felvonásban Puccini nagy érzékenységgel rajzolja meg a karakterek közötti különbségeket, nekünk pedig az volt a dolgunk, hogy arctalan tömeg helyett személyiségeket, sorsokat mutassunk be a nézőnek.”

A Nyugat lánya címszereplője Minnie, aki – egy epizodistától eltekintve – az opera egyetlen női karaktere. „Minnie olyan, mint a Madonna. Csupa durva, sokszor megkeseredett férfi veszi körül, még sincsenek hátsó gondolataik a lánnyal kapcsolatban. Én úgy képzelem el Minnie-t, mint akinek megvan mindene, nem gazdag, de alapvetően rendben van az élete. Az illegális tábor lakóiról gondoskodik, eteti őket, kérvényeket ír, és amiben csak tud, segít nekik. És mindenki fülig szerelmes belé: valahogy úgy, mint a hadseregben a könyvtáros kisasszonyba. Lehet, hogy nem a legszebb nő a világon, de abban a közegben az egyetlen, ráadásul valaki, aki kedves velük. És ez ott mindennél többet jelent.”