Ábel Tamás üvegművész munkái a szabadság és az elfogadás szellemében készülnek. Fiatal kora ellenére máris számos elismerést tudhat magáénak a jelenleg egy amerikai kiállításra készülő alkotó, akivel motivációiról és az itthoni lehetőségekről is beszélgettünk.
– Hogyan találtál rá az üvegre?
– A kezdetektől foglalkoztatott az építés, így kerültem kisiskolásként kerámia szakkörre, ahol Szekér Gizella tanárnőmnek köszönhetően egészen az őrségi fogásig jutottam el. A Kisképzőre azonban üveg szakra vettek fel. Éles váltás volt ez számomra, mindenféle előkép nélkül. Nem tudtam, mire számíthatok ezen a területen, így tulajdonképpen az ismeretlenbe indultam el. Ma már tudom, hogy itthon nagyjából hatvan éve van üvegművészeti oktatás, amelyet a Bauhausban tanult Báthory Júliának, illetve Z. Gács Györgynek köszönhetünk. Persze ezt megelőzően is olyan világszinten rangos neveket lehet említeni, mint Róth Miksa, Maróti Géza, vagy Pantocsek Leó Valentin.
– Mi következett a Kisképző után?
– Óriási hatást gyakorolt rám az iskola, annyira jó volt a szellemisége. Mindez a tanáraim, Vida Zsuzsa, Borkovics Péter és Bihari Kristóf érdeme. Pár évvel később egyértelművé vált, hogy az üveg az én utam, mert olyan fokú szabadságot éreztem az anyaggal való kísérletezéstől, a képzőművészeti-, dizájn- és építészeti lehetőségeken át, hogy egyértelmű volt, milyen szakra kell jelentkeznem. Fel is vettek elsőre. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen Gonzales Gábor, Czebe István, Gáspár György, Botos Péter és Sipos Balázs voltak a tanáraim. Az öt évig tartó időszak után végül az a furcsa helyzet állt elő, hogy papíron kerámiatervező diplomát kaptam az üvegből készült mestermunkámra. Mégis örültem, hiszen tanulhattam porcelántörténetet is. Már az egyetem alatt eldőlt, hogy a képzőművészeti vonalon szeretnék elindulni, így olyan elméleti szakemberek óráit is hallgattam, mint German Kinga és Beck András.
– Mennyire nehéz ma, Magyarországon egy induló üvegművész kenyere?
– Szerintem a hazai képzőművészeten nagy a nyomás. Kevés a pénz, nincs alapanyag. Viszont nagyon sok jó alkotónk van, akik a szűkös lehetőségek közepette is képesek világszínvonalú műveket létrehozni, bizonyítva, hogy a semmiből is lehet várat építeni. Én is ezt a tudást kaptam meg. Bohus Zoltán például a csehországi tartózkodása alatt döbbent rá, hogy itthon nemcsak a gyárak hiányoznak, de olyan technológia sincs, amivel nagy optikai üvegeket tudnánk leolvasztani. Ezért találta ki a ragasztásos technikát, amely az egyedisége és különlegessége miatt egy egész iskolát alapozott meg. Később Amerikába is hívták tanítani, ahol olyan sokaknak adta át a tudását, hogy fogalommá vált a neve a világban.
– Te milyen technológiával dolgozol?
– Az én munkáim is többnyire hideg technikai eljárással létrehozott, ragasztott és csiszolt, polírozott tárgyak. Mi, magyarok – az említett nehézségeink ellenére – ebben nagyon jók vagyunk. Egy párizsi galerista mondta egyszer, hogy nem érti a magyarok miért csinálnak mindig kis méretű munkákat.
Pedig valójában, ez a „kicsi” számunkra a kereteink legvégső határát jelenti.
Európa nagy részén viszont ritka ez a ránk jellemző technikai felszereltség és tudás, leginkább az úgynevezett meleg üvegtechnikákat alkalmazzák, mint az üvegfújás és kemencében való olvasztás.
– A két legmeghatározóbb munkád a pályád elején az egyetemtől részben, vagy teljesen függetlenül készült el. Mesélnél a Love Engine és a 4000 g tolerance létrejöttéről?
– Az egyetem alatt kerestem magamat. A mesteremmel, Gáspár Györggyel kísérleteztünk, hogyan lehetne gyorsabban vágni az üvegkarikákat, és lényegében kitaláltunk egy saját technikát. Az Észtországban töltött Erasmus-ösztöndíjas félévem alatt tovább foglalkoztam ezzel, így egy saját programot vittem végig, bár a tanárok kétkedtek az eredményességét illetően. Ezzel egyidejűleg kezdtem operálni a piros színnel is, így jött a szeretet és a Love Engine elnevezés. Ránézésre ez a mű egy akkumulátorra hasonlít, ami feltölti az embereket. A tanárom elvitte Karlovy Vary-ba, egy üveges iskoláknak rendezett nemzetközi versenyre, ahol különdíjjal jutalmazták.
A 4000 g tolerance az elfogadásról szól; arról, hogy bár különbözőek vagyunk, mégis tudnunk kellene együtt élni. A kapszulaformába bezárt színek is ezt a harmóniát és egyenlőséget hivatottak közvetíteni.
Azt reméltem, hogy ez a kapszulaforma, afféle felnagyított gyógyszerként szolgál majd, nemcsak a környezetemnek, hanem az egész magyar társadalomnak, hogy nyitottabbá váljunk.
Nagyon erős el- és lemaradást érzek itthon, amelyre már nem lehet mentség a hányatott történelmünk. Három meghatározó, tanulmányút mutatta meg számomra, hogy már nem élhetünk tovább bezárkózva egy burokba: Észtország, Kína és az Egyesült Államok. A legfrissebb munkáim már az egyenlőtlenségre is reflektálnak.
– Technológiailag is váltottál?
– Igen, hiszen a legmodernebb vízvágást vegyítettem a tradicionális kézműves csiszolással, polírozással. A kísérletezés itt is jelen volt, hiszen az üvegpálcákat nem lehetett minden színben kapni, így akadtak, amelyeket hő hatására kellett előhívnom. Mindkét tárgy esetében különlegesség, hogy üregesek, ezáltal sokkal könnyebbek is, és természetesen nehezebb a megmunkálásuk.
Sokan érdeklődtek a 4000 g tolerance című munkám iránt, egy francia galerista is megkeresett, és bár pályakezdőként fájó volt visszamondani egy párizsi kiállítást, éreztem, hogy annál fontosabb nekem ez a tárgy, mintsem hogy pénzre váltsam.
Később Dohnál Szonja művészettörténész keresett meg, hogy a Magyarország legnagyobb üvegművészeti gyűjteményével rendelkező veszprémi Laczkó Dezső Múzeum vásárolná meg a tárgyat.
– A munkáid, egyedüli magyarként, idén májusban az amerikai Corning Museum of Glass-ban (CMoG) lesznek kiállítva, 99 másik művész alkotásai mellett. Hogyan sikerült bekerülnöd ebbe a rangos társaságba?
– A múzeum minden évben meghirdet egy pályázatot, amely során 100 művészt választanak ki a közel 1000 jelentkezőből. Készítenek egy katalógust is, amelyben feltüntetik, épp kiket tartanak az év legkiemelkedőbb alkotóinak. Idén, ebből az összeállításból kiállítást is rendeznek. Ez harmadjára fordul elő a múzeum történetében, legutolsóra 40 éve került rá sor, akkor négy magyar is bekerült: Vida Zsuzsa, Katona Erzsébet, Mészáros Mari és Bohus Zoltán. Elképesztően nagy megtiszteltetés, hogy olyan művészekkel állíthatok ki a CmoG-ban, mint Erwin Wurm vagy Dustin Yellin. A múzeumnak ráadásul évi közel félmillió látogatója van. Úgy gondolom, a zsűrizésnél a technikám mellett a gondolati tartalom is számított, hiszen a kiállított munkám legfőbb üzenete a szabadság és az elfogadás.