Charles Dutoit: „Szinte fájdalmas volt magyarul hallgatnom a Kékszakállút”

Charles Dutoit - fotó: Lidia Klingenberg / Papageno

Hegedült, brácsázott, ütőhangszereken játszott, zeneszerzést tanult, majd mégis a vezénylés felé fordult a 20. századi zene egyik legkiemelkedőbb közvetítője, a 82 éves Charles Dutoit, aki február 21-én a MÁV Szimfonikus Zenekar élén áll a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermének pulpitusára. Mozart C-dúr zongoraversenye és Bartók egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára szerepelnek a műsoron, de vajon mi köti össze a két alkotást? És milyen érzés úgy szembesülni A kékszakállúval, ha az ember nem érti, mit énekelnek? A lapunknak adott exkluzív interjúban többek között ezekről beszélgettünk a svájci dirigenssel.  

– A kékszakállú herceg története elsősorban a franciaajkú szerzők körében volt népszerű, elég Charles Perrault meséjére, a belga szimbolista író, Maurice Maeterlinck drámájára, és a majd ebből készült Dukas-operára gondolnunk. Francia svájciként érez valamiféle kapcsolódást ehhez a tradícióhoz?

– Svájc nagyon speciális ország, mondhatni, három világ keveréke. Ugyan a francia részen születtem, de az iskolában egészen korán meg kellett tanulnunk németül, majd később olaszul is. Ezek a történetek azonban mindenütt népszerűek voltak, és népszerűek a mai napig, így nem csoda, hogy annak idején Balázs Béla is egy ilyen archetipikus meséhez nyúlt. Valószínűleg a történet expresszionizmusa ragadta meg, amely a mű keletkezésekor uralkodó irányzat volt. Azt hiszem, Bartók érdeklődését is ez az aspektus kelthette fel, amikor a darab megzenésítésébe kezdett.

Charles Dutoit – fotó: Lidia Klingenberg / Papageno

– Az ön repertoárjának nagy részét az említett modernizmus teszi ki, rengeteget tett a 20. század zenéjének népszerűsítéséért.

– Igen, ez így van, és nem véletlenül: zenei neveltetésemnek köszönhetően talált rám ez a szenvedély. Zenei tanulmányaimat Genfben végeztem a kiváló karmester, Ernest Ansermet irányításával. Ansermet pedig jó barátságban volt a korszak összes nagyjával: Stravinskyval, Debussyvel, Ravellel, De Fallával, Hindemithtel, és persze magával Bartókkal is. Ansermet minden héten új zeneműveket mutatott be az 1940-ben általa alapított Suisse Romande Zenekarral, mi pedig hétről hétre szívtuk magunkba a kor friss alkotásait. Emlékszem, szinte gyerekként hallhattam A csodálatos mandarint, a Szonátát két zongorára és ütőhangszerekre, és ugyanennek a műnek a kétzongorás változatát is.

Ansermet egyébként 1938-ban ellátogatott Budapestre is, a koncerten maga Bartók játszotta a Szonátát.

– Egész pályáját végigkísérte A kékszakállú herceg vára, számtalanszor vezényelte a világ különböző pontjain. Változott a hozzáállása a műhöz az évek során?

– Természetesen. Lehet, hogy már számtalanszor vezényeltem egy darabot, de minden alkalommal felfedezek benne valami újat. Minden a megfelelő látásmódon, és legfőképpen a kíváncsiságon múlik. Talán egy élet hossza sem elég rá, hogy azt mondhassam: teljes mértékben ismerem a művet, minden titkát magamba szívtam. Hiába vezényeltem már a Kékszakállút Sydneyben, Montréalban, Bernben, Zürichben, Párizsban, Bostonban, Philadelphiában, San Franciscóban, Tokióban és még ki tudja hol, a mai napig rengeteg felfedeznivalót tartogat számomra.

Charles Dutoit – fotó: Lidia Klingenberg / Papageno

– A Juditot megformáló Komlósi Ildikóval nem először dolgozik együtt.

– Ildikó egészen különleges művész, aki nagyon nagy hatással volt rám a pályám során. Londonban, Bostonban és Verbier-ben is volt alkalmunk együtt dolgozni, az ő segítségével rengeteget tanultam Bartók operájáról, sokat tanulmányoztuk együtt a művet. Mostani, budapesti utam előtt is már hetekkel korábban elkezdtem a felkészülést, hiszen hatalmas kihívás az egyik legemblematikusabb magyar zeneművet külföldiként vezényelni. Remélem, az itteni közönség nyitottan áll hozzám és a zenei látásmódomhoz. Sajnos sokszor az adott ország nacionalizmusa éket ver a külföldi művész és a honi muzsika közé:

Angliában például rendre megkapják a brit zeneszerzők műveit vezénylő külföldi karmesterek, hogy „jó-jó… különösen egy külfölditől”.

– A megértésnél maradva: ha vokális művet vezényel, akkor fontosnak tartja, hogy értse az adott darab szövegét, vagy a zene magáért beszél?

– Ez egy igen nagy probléma, főleg a Bartók-opera esetében. Angolul és németül előbb találkoztam a művel mint magyarul, sőt, az eredeti Universal-kiadásban is csupán ez a két nyelv szerepel. Képzelheti, milyen furcsa volt, amikor Sass Sylviával és Polgár Lászlóval magyarul adtuk elő az operát, hiszen a német verziónak más a prozódiája, mint a magyarnak, és ez nyilvánvalóan a zenét is érinti. Szinte fájdalmas volt magyarul hallgatnom a Kékszakállút. Utána, bár érteni sajnos továbbra sem értettem, de tüzetesen tanulmányozni kezdtem a magyar szöveget, a hangsúlyokat, a hanglejtést – ebben, mint említettem, nagy segítségemre volt Komlósi Ildikó.

Charles Dutoit – fotó: Lidia Klingenberg / Papageno

– Először dolgozik viszont együtt a MÁV Szimfonikus Zenekarral. Mik a benyomásai az együttesről?

– Ó, egészen fantasztikusak. Hatalmas meglepetés volt, amikor bementem az első próbára, elkezdtük próbálni az operát, majd egyszer csak azon vettem észre magam, hogy eltelt egy óra, és megállás nélkül be is fejeztük a művet. Tulajdonképpen nem is kellett volna próbálnunk. (Nevet.) Komolyra fordítva a szót: egyfajta műhelymunkát végzünk, és ez bizony izzasztó feladat, nagy koncentrációt igényel. Az én munkám nem az, hogy megtanítsam nekik a művet, hanem hogy egyéni színekkel gazdagítsam az előadást, hogy az általam képviselt tradícióból mutassak valamit a muzsikusoknak, és a közönségnek.

A MÁV Szimfonikusokról ide kattintva olvashat tovább tematikus blogunkban.

– Mozart C-dúr zongoraversenye az esten elhangzó másik darab. A Kékszakállúnak is a legendás C-dúr akkord a csúcspontja. Ez lenne a kapcsolat?

– Ez egy nagyon érdekes felvetés. Mozart hangnemválasztásai mindig szimbolikusak, saját nyelvük van. A Don Giovanni drámai d-moll, a Figaro házassága vidám D-dúr, a C-dúr pedig mintegy apollói princípium, a tökéletes klasszicizmus maga. Miért használja Bartók a C-dúrt az ötödik ajtónál, mi történik? A herceg megmutatja végtelen birodalmát, mindent, amire büszke, amit méltónak talál a nő elé tárni. Talán ebben rejlik a kapcsolat. Miért ír valaki C-dúrban? Hogy megmutassa a gazdagságát.

Charles Dutoit – fotó: Lidia Klingenberg / Papageno

– Az utóbbi időkben bekövetkezett változások miatt kevesebb zenekarral dolgozik együtt, viszont Szentpéterváron első vendégkarmesternek nevezték ki. Mesélne erről, valamint a jövőbeli terveiről?

– Nem maradtak zenekaraim, így nagyon örültem a felkérésnek, mivel a szívemhez egyik legközelebb álló együttes a szentpétervári, a város pedig kedvenc városaim egyike. Itt élt Sosztakovics, a fiatal Stravinsky, Prokofjev, és persze Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov is. Szeretem Oroszországot, és örülök, hogy ott alkothatok, főként, mert fiatal koromban igen nehézkes volt átjutni a vasfüggöny másik oldalára. És nagyon szívesen jönnék újra Budapestre is, ha alkalom adódik rá.