Ettől forgott Beethoven a sírjában?

Lucky Millinder zenekara

A jazz és ezen belül bármelyik hangszer játékmódjának fejlődését nemcsak az elismert nagyok, de azok a csodálatos zenészek is befolyásolták, akikről nem szól a fáma, mert a közönség valahogy nem ismerte fel kivételes tehetségüket, csak a zenésztársak. Ilyen volt a trombitán Freddie Webster is, aki a negyvenes évek első felében Harlem egyik népszerű formációjában, Lucky Millinder zenekarában játszott.

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

A fiatal Miles Davisre nagy hatással volt Webster játéka, jó barátok is lettek New Yorkban. Önéletrajzában így ír róla Davis: „Első New York-i napjaimban Freddie Webster volt istenigazából az én emberem. Nagyon szerettem, azokat a hangokat, amelyek kijöttek a trombitájából. Abban a stílusban játszott, mint a zenészek St. Louisban, énekes hangzása volt, nem használt túl sok hangot, és nem játszott igazán gyors tempóban. Éppúgy, mint én, nagyon szerette a közepes tempójú darabokat és a balladákat. Imádtam, ahogy játszott. Nagyon meleg, lágy tónusa volt. Én is próbáltam úgy játszani, mint ő, de a vibrato nélkül.” De a modern jazztrombita atyja, Dizzy Gillespie sem fukarkodott Freddie Webster dicséretével. Mint mondotta,

Freddie produkálta a legjobb hangzást a trombitán, amióta feltalálták a hangszert. A trombitája élt, és élettel volt tele.

Lemezen nagyon szegényes Freddie Webster öröksége, mindössze egy felvételt, a Savoy Jumpot sikerült fellelnünk, amelyet a Lucky Millinder-zenekarral rögzítettek 1943-ban, ahol a teljesen elhanyagolható vokálbetétet követően hallható egy rövid szólója.

Ennyi maradt fenn egy állítólag zseniális trombitás életéből, amelynek 1947-ben, 29 éves korában, mint oly sok pályatársának, a heroin vetett véget.

Ahhoz, hogy a szólisták akár lemezen is kiteljesedhessenek, kisegyüttesekre volt szükség. A Benny Goodman-trió és -kvartett már igen magas művészi szinten bizonyította ezeknek az intimebb formációknak a létjogosultságát. De még a Goodman-trióknál és -kvartetteknél is messzebb ment szervezettségét és hangszerelését tekintve Fletcher Henderson egykori bőgőse, John Kirby szextettje. Első együttesével 1937-ben lépett fel a legendás 52. utca Onyx klubjában, de ez még eléggé széteső produkciónak bizonyult, és a zenekar hamar felbomlott. Ebből okulva Kirby újabb szextettet alakított, amely jóval tudatosabban készült, rendesen próbált, és komoly hangszereléseket készített.

Ez a második szextett príma zenészekből tevődött össze. A sztárszólista az Eldridge nyomdokain haladó virtuóz Charlie Shavers volt, aki szordínósan és visszafogottan is tudott játszani. Shaverst, akárcsak a klarinétos Buster Baileyt, a zongorista Billy Kyle-t és a dobos O’Neil Spencert Lucky Millinder zenekarából csábította át Kirby, aki maga is játszott egy rövid ideig Millinderrel, míg a nagyszerű altszaxofonost, Russell Procope-ot, aki később az Ellington-csapatot is erősítette, Teddy Hill zenekarából csábította el. Ez a formáció 1941-ig létezett, amikor Spencert a tuberkulózis ragadta el a zene világából. Ez a feszes együttes szolgáltatta a mintát az öt éven belül felálló bebopegyüttesek számára. Ez természetesen nem a szextett stílusára vonatkozott, amely – kiváltképp mai mércével – számos ízlésficamtól szenvedett. Egyik specialitásuk volt a könnyű klasszikusok megjazzesítése. Ennek egyik tagadhatatlanul jól meghangszerelt, de elrettentő példája volt a Beethoven VII. szimfóniájából merítő Beethoven Riffs On.

Attól eltekintve, hogy Beethoven teljesen indokoltan forgott ettől a sírjában, a fúvósok összjátéka, ha stílusában nem is, de szerkezetében már a bebopegyüttesek előfutárának mondható. Ez még nyilvánvalóbb, ha az ember jazzfelvételt hallgat meg velük.

Ide kapcsolódik:
A jazzlegendák sötét oldala

A részben Charlie Shavers által jegyzett Rehearsin’ for A Nervous Breakdown frazírozás szempontjából még teljesen a szvingidiómában gyökerezik, de a szabadság, amellyel a témát kezelik, a fúvósok összhangzása és a szólók felosztása, valamint a ritmikai rugalmasság már valóban előrevetíti a műfaj következő fejlődési fokát. Nemhiába nevezték John Kirby szextettjét a szakmában a legnagyobb kisegyüttesnek.