A spanyol mester eredetileg a saját háza falára festette a legsötétebb rémálmokat is felülmúló fekete festményeit, amelyek a színvilágukról és a hangulatukról kapták a nevüket. De pontos volt-e, hogy 2019-ben ünnepeltük a művek keletkezésének bicentenáriumát, és biztos-e egyáltalán, hogy Goya készítette ezt az elementáris erejű szériát? A fekete festmények története legalább olyan misztikus, amilyen a képek hangulata.
1819. február 27-én vásárolta meg az akkor 72 éves festőóriás, Francisco José de Goya y Lucientes azt az ingatlant, amelyet a madridiak csak Quinta del Sordoként, vagyis „a siket házaként” ismertek. A kellőképpen baljós elnevezését az előző tulajdonosa után kapta a külvárosi épület, de kétségtelen, hogy amikor ide költözött, az idős művész is csaknem teljesen elveszítette már a hallását.
Goyáról többen feljegyezték, hogy jó kedélyű, gyakran viccelődő, optimista világlátású ember volt, ám a hetvenen is túl számos betegség gyengítette már a szervezetét, ráadásul szemtanúja volt az akkoriban az egész földrészt felforgató napóleoni háborúk szörnyűségeinek is, illetve végigélte a Spanyol királyság intrikával és belső feszültséggel teli évtizedeit. Addigra eltávolodott legnagyobb megrendelőitől, a királyi családtól és feltehetően azért költözött „a siket házába”, hogy messzebb kerüljön a nagypolitika háborúinak zajától. Itt fogott hozzá a fekete festmények elkészítéséhez.
Ha egyáltalán ő volt. Többen megkérdőjelezik ugyanis Goya szerzőségét, és abban sem lehetünk egészen biztosak, hogy mikor készültek a festmények, azokat ugyanis a ház tulajdonosa sohasem datálta, de nem is szignálta. Sőt, soha, senkinek nem beszélt a létezésükről sem és amennyire tudni lehet, sohasem szánta őket bárkinek megmutatni.
Goya tehát saját magának készítette volna ezt a tizennégy stációs rémálom-kollekciót?
De hát miért dekorálná ki valaki egy ehhez hasonló horror-panoptikummal a saját házát? Számos kérdés, amelyekre – hiába jelent meg könyvtárnyi irodalom a fekete festményekről – alighanem már sosem kaphatunk egyértelmű válaszokat.
A sorozat talán legismertebb darabján Saturnust (Kronosz római megfelelőjét) látjuk, amint éppen tébolyult félelemtől áthatott tekintettel hozzálát az egyik gyermeke bekebelezéséhez. A ma a Prado gyűjteményébe tartozó, 143*81 cm-es vászon láttán a hideg futkos a múzeumlátogatók hátán.
Nem sokkal kevésbé ijesztőek a tizennégy festményből álló széria azon darabjai sem, amelyek ördögien kacagó, boszorkányszerű nőalakokat, egy a levesét kanalazó öregembert vagy rosszarcú útonállókat ábrázolnak. És ezzel még csak a könnyedebb tételeket érintettük. Szót sem ejtettünk a vadnyugati tájon levitáló figurákról, sem az egymásnak a pusztában egy-egy bottal nekieső, elszánt parasztokról sem, akik messze felülmúlják Móricz véglényeit.
Különösen kegyetlen, és kegyetlenségükkel magával ragadó, grandiózus képekről van tehát szó.
„Valaki egyszerűen képtelen rájuk nézni, aki viszont akár csak egy pillanatra is megáll előttük, arra szemmel láthatóan ritka erős hatást gyakorolnak. A harcedzett múzeumlátogatóktól az ásítozó tizenévesekig mindenkit megérintenek Goya fekete festményei” – újságolja Guardian riporterének Teresa Vega művészettörténész, aki gyakran tart tárlatvezetést a Pradóban.
A fekete festmények egytől egyig néma kiáltásoknak tűnnek, egy rémálmoktól súlyos elme utolsó feljegyzéseinek. Megjövendölik az expresszionizmust és a szürrealizmust, de Mednyánszky Lászlótól Francis Baconig számos nagyság munkásságának is forrásául szolgálnak.
Sokan terápiás képeknek tartják a fekete festményeket, amelyek segítettek elviselni a betegségeivel járó fájdalmakat az idős Goyának. Mások egy démonaival küzdő, melankolikus, megbomlott elme utolsó kipárolgásainak tartják a sorozatot, ám Manuela Mena szerint a festő élete végén sem veszítette el a humorérzékét és ironikus fogalmazásmódját. Goya egyik legelismertebb szakértője úgy véli, az idős mester afféle falnyi képregényként, heccből festette maga köré a fekete festményeket, de bármennyire eltúlzottak vagy groteszkek is a sorozat figurái, túlzás volna azért karikaturisztikusnak nevezni őket szerintem.
A pokoli murálokat fél évszázaddal Goya halála után fedezték fel, amikor Frédéric Émile d’Erlanger báró megvásárolta „a siket házát”. Eléggé megdöbbenhetett, de nem sokat teketóriázott. Egyből felbérelt egy Salvador Martínez Cubells nevű restaurátort, hogy másolja a falon látható munkákat vászonra. Az elkészült olajképek közül néhányat frissen bemutattak az 1878-as párizsi Világkiállítás spanyol pavilonjában is, aztán a Prado gyűjteményébe kerültek a képek.
Ma – Velázquez és Rubens festői öröksége mellett – Goya művei jelentik a Prado párját ritkító kollekciójának egyik fő pillérét. Életműve hidat képez a régi nagy mesterek és a modernek között. Az idén kétszáz esztendős Prado egy, a rajzait bemutató tárlattal tiszteleg a mester előtt, amelyen a korai vázlatoktól az élete utolsó éveiben, Franciaországban készített litográfiákig felvonul Goya egész pályájának rajzművészete.
De egy gondolat erejéig térjünk még vissza a fekete festményekhez. Többen megkérdőjelezik, hogy egyáltalán Goya készítette-e a stílusukban a korábbi munkáitól ennyire elütő képek eredetijét. A ránk maradt telekkönyvek szerint elképzelhető ráadásul, hogy „a siket házának” emeletét a festő halálát követően toldották csak az épülethez, a murálok egy részére márpedig d’Erlanger báró odafönt talált rá. Bárki készítette is azonban a fekete festményeket, kétségkívül a művészettörténet egyik legmegrázóbb sorozatát hagyta ránk.