Miért szenved a mai színház állandó aktualizálási, modernizálási kényszerben?

Régóta érlelem ezeket a gondolatokat, amiket egy nagyon tehetséges, kortárs zenét nagyon magas szinten művelő, főként karmesterként tevékenykedő ismerősöm alábbi posztja indított el bennem:

„Németországban rendszeresen visszatérő viták tárgya a „rendező, mint bűnöző”, ez a „destruktív alak”, aki a szövegeket személyes rögeszméinek és vágyainak ejti áldozatául. Ám az esetek túlnyomó részében a szöveghűség (Texttreue) igénye valójában nem jelent mást, mint hogy a színház maradjon olyan, mint harminc-negyven évvel ezelőtt volt.

Tudjuk, hogy a színház egy olyan művészeti tevékenységgé nőtte ki magát, melynek kulcsfogalma az invenció, a kitalálás. Ezt egy szöveg színrevitele esetében elméleti és gyakorlati szempontból is úgy fordíthatjuk le, hogy az adott szöveget újra ki kell találni a színház számára. Saját korunk embereiként találjuk ki újra, olyan emberekként, akik moziba járnak, internetet használnak és akik, ha őszinték magukhoz, belátják, hogy kollégáik elsősorban a kortárs filmrendezők, festők, vizuális művészek, zeneszerzők, nem pedig Szophoklész. Fontosnak tartom, hogy hangsúlyozzuk: a színház kortárs művészeti tevékenység, és csak másodsorban olyan hely, ahol korábbi korok szövegeit mutatjuk be. Ha nem az első aspektust hangsúlyozzuk, fennáll a veszély, hogy a színházból múzeum lesz.

Érdekes eljátszani a színház, mint múzeum gondolatával. Miért is ne emeljünk minden városban a turisták számára meglepetés nélküli színházakat? Folytassuk a Globe Színház eszméjét, szedjünk össze minden rendelkezésünkre álló anyagot és rekonstruáljuk Shakespeare színházát. Belátják, hogy ez egy kísértet-show lenne, és egyébként is csak súlyos kompromisszumok árán lenne megvalósítható. Megismétlem tehát: a szöveget újra ki kell találni a színház számára, még a kortárs szöveget is, hisz új médiumba ültetjük át. [Hans-Thies Lehmann: Posztdramatikus színház és a tragédia hagyománya]

Közös ismerőseink köréből érkeztek is rá azonnal a kommentek, és mielőtt még a saját gondolataimat rendbe szedhettem volna a témában, a hozzászólásokkal együtt már előttem is állt a különböző vélemények összességében a téma teljes mai látlelete:

„Szívfájdalmam, hogy gyermekeimmel nem merek már színházba járni!

A lányom vágya hogy színésznő legyen. Az utóbbi két színházi élménye, hogy előadás után zokogott fél órán át, mert végig kellett nézni egy klasszikus darabban, ahogy a főszereplő „megőrülés címen” meztelenül rohangált hosszú perceken át, ugrálva az asztalon…

A másikban jóformán szeretkeztek a szeme előtt 3 méterre…

Azt mondta 14 évesen: ha ez a színészet, akkor ez Neki nem kell!

Azt hittem, hogy a színház: illúzió.

Művészek a tehetségükkel „játszanak”.

De úgy érzem, inkább meghökkentés manapság.

Zenészként is zavar egy idő után, ha a művész magát többre-fontosabbnak tartja a szerzőnél és az előadásmódja „egyénieskedő”. Ez nem zárja ki az egyéni elgondolásokat a művész saját érzéseit is bele kell tegye, legyen színes, legyen extra stb…, de mindig felül kellene vizsgálni, hogy a műből kiindulva játszunk-e vagy showbizniszbe megyünk át.

Azaz kizárt vajon a mai kor szellemében színpadra vinni a klasszikusokat káromkodás, meztelenkedés nélkül?

És vajon nagy ritkán nem esne jól a közönségnek egy klasszikust klasszikus felfogásban megnézni? Milyen lenne egy klasszikus Rómeó és Júlia? Unalmas?

A közönség képtelen vajon arra, hogy amit klasszikusként (múzeumi előadásban) látna, önmagában saját maga életére rávetítse úgy, ahogy arra neki van szüksége?”

Vagy más megfogalmazásban:

„Kinek jutna eszébe egy Bartók műben vagy a Varázsfuvolában hangokat megváltoztatni vagy egy József Attila versben szavakat megváltoztatni, mert évek óta ugyanaz és ezért unalmas?”

Avagy éppen így:

„A múzeumokba is bemennek – és be is fognak menni – az emberek, hogy megnézzék a régmúlt festők képeit is, hogy általuk megidézhessék a múlt szellemét, megértsék azt a kort is. S aztán megnézik a kortárs művészek képeit is. Tessék tehát új műveket írna, íratni – a mai korról,s azt úgy rendezni!”

Végül:

„Az áruknál van fogyasztóvédelem. Hogy juthatok hozzá egy eredeti változathoz? A halott szerzőknek nincsenek jogaik?”

Akkoriban (tavaly nyáron) ez a téma valamiért, valahogyan újból a középpontba kerülhetett, vagy az is lehet, hogy a fentiek után csak ráállt a szemem a hasonló irányú cikkekre, mindenesetre egy prózai produkció híres, fiatal színészének véleménye is megragadott az általa épp bemutatni készült, kortárs, de 1958-ban játszódó darab kapcsán:

„Nem igazán értem, miért kellene mai történetnek lennie. Miért baj az, ha a megírt miliőbe helyezzük az előadást? Ha jól megfigyeljük, általános igazság, hogy sosem a művek aktuálisak, hanem a karakterek, a mondatok, a szituációk. Nekünk, színészeknek el kell tudni játszani a szerepeket, és akkor megszületik a mű.”

Egy aktuális operabemutató rendezőjétől pedig a következőket lehetett olvasni:

„Az is baj, hogy kevés, jó operarendező van, a legtöbben csak valahogy közel kerülnek a műfajhoz. Vannak prózai rendezők, akik egyszer csak megkapnak egy zenés darabot – az valószínűleg tévedés, mert akinek nincs köze a zenéhez, az miért csinál operát? Nem ültetem oda egy zongorához se. Nem gondolnám idejétmúltnak azt a meglátást, hogy az operában az események zenére, egy zenei dramaturgia mentén történnek. Ugyanakkor létezik egy álláspont, mely szerint az opera muzeális képződmény, amit csak idős emberek néznek, cukorpapírt ropogtatva, míg a zenés színházban fontos szerep jut a színjátszásnak. Ezek elkülönülnek, holott erre az opera esetében is szükség lenne!”

A fentieket végignézve, végiggondolva rögtön felidéződött bennem, hányszor éreztem én is egyes barokk operák „historikus” zenekarának résztvevőjeként, hogy ami a darabban a zenei közreműködésünkkel egy időben a színpadon történik, tulajdonképp vétek a szerzővel és művével szemben. Különösen erős ez az érzés, mikor az előadás történetesen egy jó állapotban, eredeti formájában fennmaradt német barokk színházterem korhű épületében történik, „autentikus” barokk zenei aláfestéssel (mivel ez ma trendi), amihez egy bátor (vagy vakmerő) rendező olcsó modern kosztümöket és kulisszákat képzel el graffitikkel és silány, műanyag tárgyakkal, miközben magát a drámai barokk művet is kabaréba illő, rossz viccekkel komédiává degradálja a színpadra állítás során.

Ilyen esetben a lesújtó látványért sajnos a hangzó élmény sem tud kárpótolni, mivel egy ilyen világban gondolkodó és ebből kiinduló rendezőnek, mondanom sem kell, a zenéről sincsen túl sok információja, nemhogy egy barokk színház akusztikai viszonyairól! Így fordulhat elő, hogy a „belakni a színpadot” instrukció hevében hátulról (sőt esetenként onnan is háttal) éneklő és gesztikuláló szereplőnek épp csak a mozgása látszik egy operában, ahol elvileg az énekhangja lenne a lényeg. Mivel az ilyen merész rendezők közül senki nem gondolja végig, hogy annak, hogy a régi festményeken mindig az előtérben helyezkedik el az aktuális áriát éneklő szólista, nem csak szimbolikus, hanem hangzó okai is lehetnek.

Az, hogy mindezekről előzetesen informálódni is lehetne, olvasni, művelődni, a legtöbb ilyen illető esetében épp úgy fel sem merül, mint egy kamubarokk hangszeresnél a megfelelő játéktechnika elsajátítása. A közös kiindulópont: a mi tehetségünkkel mindezek kihagyhatók, átugorhatók, hiszen amúgy is mi vagyunk a MA művészei, akiknek a MOSTANI publikum számára kell élvezhetővé tenni a művet, ne játsszunk már múzeumot, hiszen az senkit sem érdekelne, egyébként is dögunalom és semmi értelme…

Ezzel az állandó aktualizálási, modernizálási kényszerrel küszködve a mai színházban csak nagyon ritkán merül fel az az ellenérv (amit a fentiekben ellenpéldaként érdekes módon pont egy fiatal színész fogalmaz meg), hogy voltaképpen a gondolatok, a szituációk, az emberi tulajdonságok és az ezekből következő konfliktusok az örökérvényűek, amik minden korból visszaköszönnek és a különböző korok történeti háttere, kulisszái, viselkedési normái még fokozhatnák is az ezek mögött húzódó egyértelmű azonosságok felismerés-élményét.

Persze érthető, hogy egy modern, plasztikprodukcó lényegesen olcsóbban megoldható (például otthonról hozott anyagokból), mint egy igényes barokk operai színpadkép, de ezeket a szempontokat nem kellene a fejlődés és modernizálás címkéjével „aktuálisabbnak”, s ezért automatikusan jobbnak, hatásosabbnak elkönyvelni és „újításként” ünnepelni.

Ha pedig netán abból indulnánk ki, hogy a közönség csak akkor képes felismerni az analógiákat, ha a régebbi korok műveit is a mai valóság történéseivé adaptálva toljuk az arcába, nos, akkor Mozart vagy Lully finom zenei utalásai megértésének esélyt sem adunk.

Értékes mű igényes és felkészült befogadót feltételez.

A (szöveg)könyv olvas minket…