Vékony Dorottya: „A magunk módján mind különlegesek vagyunk”

Vékony Dorottya - fotó: Perlaki Márton

Bár gyerekként még a mozgókép érdekelte, Vékony Dorottya pályája fotográfusként indult, ma pedig a határokat tágítva más eszközökkel is kísérletezik. Munkáiban többek között olyan dolgokat vizsgál, mint egymáshoz való viszonyulásaink, egyes helyzetekben adott reakcióink, az emberi kapcsolatok, a kollektív testtudat és saját vagy mások testéhez való hozzáállásunk. Átlagos eltérés című kiállítása jelenleg az AQB Project Space-ben látható.

Hogyan indult a pályád, mi vitt a fotográfia felé?

Középiskolában még a film és a mozgókép érdekelt. Érettségi után el is kezdtem tanulni filmezést egy OKJ-s suliban, de valahogy azt éreztem, a mozgókép előtt talán az állóképpel kellene foglalkoznom kicsit, hogy jobban megértsem a dolgokat. Aztán nagyon megtetszett, és maradt a fotográfia. Végül ez a döntésem nagyon más irányba sodort, mint amit először elképzeltem. Filmelmélet és filmtörténet helyett fotográfia szakra mentem. Előbb Kaposvárra, majd a MOMÉ-ra.

Pályád kezdetén még nagyon egyedi szemléletű fotósként emlegettek, ma már „interdiszciplináris” művészként tartanak számon. Hogyan látod a művészi utad eddigi alakulását? Jelenleg mik a legfontosabb kifejezőeszközeid?

Nehéz megmondani, hogy most hol járok, hiszen nemrég vettem részt a MODEM-ben rendezett, Ezek a legszebb éveink? című csoportos kiállításon, ami pont a pályakezdőkkel és a pályakezdéssel foglalkozott. Ezek szerint oda is tartozom, de voltak a kiállítók között olyan művészek, akiket tanítottam a Kaposvári Egyetemen. Jó kérdés tehát, hogy lehet ezen a pályán, íven pozicionálni magunkat. Néha jobb egy két évet letagadni, néha pedig hozzá kell adni párat. Valójában a szakma is ezt csinálja. Próbálja pozicionálni a művészeket. Nincsenek egzakt kapaszkodók. Rajtad, és a téged menedzselő galérián, kurátoron, magánszemélyen vagy éppen mentoron múlik, hova próbálod elhelyezni magad.

Hihetetlenül fontosnak tartom, hogy legyen legalább egy olyan ember a környezetedben, aki hisz benned és abban, amit csinálsz.

És itt nem a barátokra és a családra gondolok. Nagyon sok tehetséges barátom van, akik mögül hiányzott ez az ember (intézmény), és szép lassan pályaelhagyók lettek.

Vékony Dorottya Átlagos eltérés című kiállításának enteriőrje – fotó: Weber Áron

Az én karrierem fotósként indult, de egyre inkább próbálom a műfaji határokat tágítani, átmerészkedni más területekre. Kísérletezem a hanggal, a videóval és újabban objektekkel is. Természetesen a témán is múlik, milyen médiumhoz nyúlok.

Szenvedélyed az utazás. Miben inspirálnak az úti élményeid?

Egy-egy utazás során nekem az a legfontosabb, hogy egy kicsit távol kerülhetek a napi dolgoktól. Azonban manapság az utazás mégsem annyira kielégítő, mint pár évvel ezelőtt, amikor biztosan tudtam, el lehet ilyenkor menekülni. Most nehéz. Nehéz, mert mindenütt van térerő, mindenhol van internet, és ugyanúgy elérhető vagy. Ami félelmetes.

Hol van a világnak az a pontja, ahol nem vagy elérhető? Azt kéne megtalálni.

Számomra ez az egyik legfontosabb aspektusa az utazásnak, illetve, hogy újat lássak, olyan országokba utazzak, ahol meglehetősen más a társadalmi berendezkedés, az értékrend, a szokások, a kultúra. Ahol nem egy uniformizált, globalizált valóság vár. Egészen érdekes helyzeteket teremt, amikor nem beszéled egy ország nyelvét és az írásukat sem tudod elolvasni, amikor absztrakt jelekké és képpé változik minden információ. A saját normáidra és kulturális kódjaidra tudsz csak hagyatkozni. Aztán vagy beválik vagy nagyon nem.

Mennyi időt kell szerinted egy helyen eltölteni ahhoz, hogy valóban megismerd az ott élő embereket, közösségeket?

Nem tudom, mennyi idő szükséges egy közösség megismeréséhez. Ez rajtuk is múlik. Attól függ, milyen célból utazol. Néha egyáltalán nem érdekel, hogy megismerkedjek a helyiekkel. Élvezem, hogy kívülálló vagyok. Néha pedig más közösségek éreztetik velem, hogy nem oda tartozom. Egyik ilyen, „oda nem tartozás”-élményem inspirálta az AQB-ban látható videómunkámat. Ez Kazahsztánban történt, ahol az ott eltöltött 3 hónap alatt egy picit sem sikerült odavalósinak tettetnem magamat. Minden nyilvános megjelenésem hosszan tartó bámulást, mutogatást, nevetgélést, összesúgást generált a hátam mögött vagy szemtől szembe. Nagyon kínos és kellemetlen volt minden egyes jelenet. Frusztrálttá, feszültté és zavarttá tett minden ilyen helyzet, és akkor még azt sem lehet mondani, hogy nem illek bele a fehér ember sztereotíp megjelenésébe. Elképzelésem sincs, mit érezhet egy-egy olyan népcsoportból érkező, akit napi szinten érnek ezek a megbélyegző viselkedésformák. Félelmetes, amikor ennyire kőkeményen érzékeled a fizikális kiterjedésed határait.

Vékony Dorottya Átlagos eltérés című kiállításának enteriőrje – fotó: Weber Áron

A Kazahsztánban készült anyagból rendezett tavalyi kiállítás az ottani társadalmi és kulturális berendezkedést vizsgálta. Milyen módon jelenítetted meg az ott végzett kutatásodat és az ott tapasztaltakat?

A kazahsztáni utazás nagyon meghatározó élmény volt számomra. Budapestről indultunk Almatyba autóval, ami oda-vissza összesen 20.000 km-es út volt. Hét országon utaztunk keresztül, érintve Kirgizisztánt is. Volt néhány érdekes megfigyelésem, ezeket hangsúlyoztam ki a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjas beszámoló-kiállításon, tavaly év elején. Ez egy hatalmas téma, és csak néhány gondolatot szeretnék ezen a ponton megosztani. Határozottan szubjektív megfigyeléseket. Valamiféle párhuzamot véltem felfedezni az itt élő emberek és a táj között, ami körbeveszi őket. Az első gondolatom az volt, hogy tetszhalott. Nem pejoratív értelemben, pusztán a tény, hogy 18 millióan laknak egy ekkora, 2 717 300 km²-es területen. Néha alig látni embert, vagy ha látni is, az apró foltként tűnik el a horizonton. Az épületeikre, vendéglátóegységeikre is jellemző, hogy csukva vannak az ajtók, sokszor nincs is tábla, ami jelezné nyitva van-e egyáltalán a hely. Le vannak fóliázva az ablakok, így be sem lehet látni. Csakúgy, mint a természetben, a hatalmas sztyeppén, a szárazságban, a por fedte tájakon is alig észlelhető a mozgás, alig fedezhetők fel az élet jelei.

Valójában mindenki a rejtekhelyén bujkál.

Lehet, hogy ezek jól bevett túlélési stratégiák, a múlt rendszernek az ott maradt csökevényei és berögződései. Tulajdonképpen a lakosság és a környező országok is kábult lassúsággal figyelik azt, ami a környezetükkel történik. Az egyik legfenyegetőbb környezeti jelenség az elsivatagosodás. A sztyeppén néhány növényzet köti csak meg a talajt, és a trágyázása lassítja valamelyest ezt a folyamatot. Ha sivatagossá válik egy terület, onnan már nincs visszaút. Kazahsztán jelentős területén a szovjet éra alatt nukleáris tesztpályákat üzemeltettek az oroszok. Ezért a sztyeppe másik része erősen szennyezett, nem is beszélve a Bajkonúr által okozott sugárzó hulladékról. Az Aral-tavat tápláló folyót elöntözték, így mára a teljes kiszáradás szélén áll a tó, és a megnövekedett sókoncentrátum miatt az élőlények is kihaltak belőle.

Az Aral-tó egyik szigetén biológiai fegyvereket teszteltek, ennek hatására a víz is szennyeződött, illetve most már csak porként a levegőbe bekerülve a környező lakott területeken élő embereket fertőzi, tüdőrákot, tuberkolózist és egyéb légúti megbetegedéseket okozva ezzel.

Természetesen egyáltalán nem szeretném a negatívumokat hangsúlyozni, hiszen maga az ország, az összes természeti csodájával és a segítőkész helyiekkel együtt elképesztő. Ezek a megfigyelések a témám szempontjából voltak érdekesek. Ugyanakkor büszkék és nagy hangsúly fektetnek kultúrájukra, ami a nomád, vándorló, állattartó, legeltető életmódhoz köthető. A fiatalok a saját nyelvükön beszélnek, még ha ezt a lakosság egy része nem is érti, hiszen évtizedeken keresztül az orosz volt a hivatalos és kötelező nyelv. Mindenki próbál boldogulni – Magyarországhoz hasonló fizetésekkel és lakhatási árakkal –, és bizakodik abban, ha otthon marad és tudásával, tapasztalatával Kazakhsztánt gyarapítja, valami változni fog.

Ahogy most is említetted, sokszor az embereket, a vágyainkat is kutatod. Képeiden láthatunk közösségeket, kettősöket, erőteljesen kapcsolódó testeket. A Humanotéka elnevezésű projekted pedig a valós kapcsolódásokra való egyfajta felhívásként is értelmezhető. Ezekben a vizsgálódásokban hol tartasz jelenleg?

Olyan témákkal szeretek foglalkozni, amiknek van relevanciája, amikhez lehet kapcsolódni. Vannak projektjeim, amelyeket kifejezetten személyes igény szült. Ilyen a Humanotéka is.

Néha, egy-egy munkám kapcsán nagyon szívesen találkoznék vagy konzultálnék más tudományterületek képviselőivel.

Amikor a Humanotéka ötlete megszületett, épp egy hálózatkutatóval beszélgettem volna szívesen. De a szűk kapcsolati hálómban nincs ilyen ember. Gondolom, sok szívesség árán sikerült volna találnom valakit, aki hetekkel később sok egyeztetés árán talán rám tud szánni fél órát. A mi szakmánk, közegünk amúgy is hihetetlen mértékben függ a kapcsolati hálójától, mindenki nyakig merül a szívességek kérésében és teljesítésében. Ennek szerettem volna valami keretrendszert adni a Humanotékával. Kikölcsönözhetjük egymást tudásért, tapasztalatért, tanácsért, együttműködésért. Ha kölcsönzöl, azzal te is kölcsönözhetővé válsz, illetve könnyen elérhetsz olyan embereket, akikhez eddig nem terjedt ki a kapcsolati hálód. Én továbbra is nagyon szeretném, ha a valóságban is létrejöhetne a Humanotéka.

Több olyan projekted is volt, amelyekben másokkal dolgoztál együtt. Mit ad neked a másokkal való közös munka, vagy akár egy reakció, ami a külvilágból érkezik?

Szervezek többedmagammal egy nyári alkotótábort a Köz.kempet, ami szintén képzőművészeti fókusszal bír, habár a fotográfia is jelentős szerepet kap benne. Ezt önkéntes alapon készítjük elő évek óta, egy igazi szerelemgyerek. Szerencsére azt érzem, hogy évről évre jobb a híre, egyre többen jelentkeznek, és eddig bárkit felkértünk workshop-vezetőnek, örömmel elfogadta. Elég jó nevek jártak már nálunk. Szerencsére azt a közeget is sikerült megcélozni és elérni, akiket szerettünk volna. Kezd kialakulni egy olyan közösség a Köz.kempen és körülötte, ahol valós diskurzusok születnek, ahol lehet kritikát megfogalmazni, ahol együtt lehet alkotni másokkal. Nagyon fontosnak tartom ezt a mikroközösséget, mert befogadó, kíváncsi, hajlandó a párbeszédre, fiatal és lelkes. A hangsúly az alkotás folyamatán van, az esti előadásokon, beszélgetéseken. Ahol azért vannak éles ellentétek, értékes viták és ettől valódi az egész.

Hiszek abban, hogy sokkal jobban lehet csapatban dolgozni, mint egyedül.

Minél több ember dolgozik egy projekten, annál több tudás, tapasztalat adódik össze. Én legalábbis nagyon szeretek másokkal együtt dolgozni, közösséget építeni.

Vékony Dorottya Átlagos eltérés című kiállításának enteriőrje – fotó: Weber Áron

A test és a testhez kapcsolódó emberi viszonyulások témaként való megjelenítése pályád egyik fontos témája. Miért lett számodra ez ennyire meghatározó?

A testtel, a testemmel kapcsolatos gondolatok már gyerekként elkezdtek foglalkoztatni. Édesanyám pszichiáter, apám élsportoló volt, így hamar belecsaptam én is a sportolásba és benne is maradtam 12 évig. Kick-boxoltam, ami egy olyan sport, ahol elég könnyen el lehet érni a tűrőképességed határait. Miközben küzdöttem – szó szerint –, hogy a csak fiúkból álló csapat befogadjon, közben valahol a nőiségemmel is foglalkozni kellett. Sokszor ez a balansz elcsúszott, az edzésen fiúkat püfölve nőnek éreztem magam, a való életben viszont mindig megkaptam a férfias jelzőt. Sokáig nagyon bántott, hogy fiúnak néznek, fiúsnak tartanak, majd egy idő után megbarátkoztam vele és még kicsit rá is játszottam erre a hajviseleteimmel, öltözködésemmel. Azt hiszem ura akartam lenni az identitásomnak, és másokkal elfogadtatni ezt. Mára ez a kényszer elmúlt, most már elég fluidnak élem meg ezt a kérdést. A témában fontos projekt volt számomra a Would you be… sorozat, amit később egy zine formájában adtam közre. Egy olyan párkapcsolatról szól, ami nagyon meghatározó volt számomra. A Men című munkám, pedig a fent említett sportmúltból táplálkozó, a férfiak dominálta világból egy kis darab. A lemeztelenedés által szerettem volna valami esendő, őszinte és szerethető emléket állítani ennek az időszaknak.

Mennyire mutatja a saját testünkkel való kapcsolat a világhoz, környezetünkhöz való viszonyulásunkat?

Elég viharos ez a kapcsolat, de a test remek eszköz arra, hogy rávilágítson nemcsak művészeti, hanem a politikai, a neveléssel, valamint a történelmi és társadalmi, egészségügyi tudományokkal, és a technológiával kapcsolatos problémákra is. Egy kórkép is ez, hiszen a testünk és a vele való viszonyunk beteges.

Az a világ, ami most körbevesz bennünket kizsákmányolja a testünket. Valótlan állításokat ad el tudományos tényként.

Mítoszokat kreál, vallásokat hoz létre, ami fanatikusokat szül. Legyen szó diétáról, szőrtelenítésről, testápolásról, ruházkodásról, javakról. Mindeközben pedig azt ismételgeti jól artikulálva, hogy úgysem vagy elég jó. Nincs elég pénzed, nem elég selymes a bőröd, nem elég izmos a pasid, nem elég turcsi az orrod és amúgy is, ha szép vagy, tuti rohadsz belülről.

A projektjeidben rendre, te magad is feltűnsz az alkotásokon. Az ilyen jellegű művészi önreflexió miért fontos szempont? Adódik a kihagyhatatlan kérdés – amit fentebb már érintettünk is–, jelenleg te milyen viszonyban vagy a saját testeddel?

A személyes projektekben feltűnök, hiszen érintenek vagy épp rólam szólnak. Közvetve vagy közvetlenül mindig ott van egy önreflexió is a munkáimban, hiszen ezekben a társadalmi kérdésekben én is érintett vagyok. Én is szeretnék a saját testem felett rendelkezni, eldönteni, mi a jó neki, és kivel hogyan és milyen módon érintkezek. A saját testemhez való kapcsolatomat mindig nagyon jól tükrözi a környezetem, a barátai, családi, szakmai, munkahelyi viszonyrendszerek folyamatos változása, alakulása.

Vékony Dorottya Átlagos eltérés című kiállításának enteriőrje – fotó: Weber Áron

Az AQB-ben látható Átlagos eltérés című kiállításod szintén ezt a tematikát vizsgálja. Itt mire fókuszálsz? A látogatók szempontjából milyen befogadói attitűdöt igényelnek a munkák?

Az Átlagos eltérés több különböző aspektusból vizsgálja a test-tematikát. Egy kivételével mind új, ide készült munka. Az anyag nem csak női vagy férfi testről beszél, mindkettővel foglalkozik. A néző hol passzív, hol aktív részesévé válik a kiállításnak.

A testet nem mint a vágy forrását, a vonzódás tárgyát vizsgálom, hanem kritikai szempontok alapján.

Néhol funkcióját vesztett tömbként, textúraként, absztrakcióként kutatom, néhol pedig nagyon is kézzelfogható módon betekintést nyerhetünk más emberek életébe, konkrét problémáiba. A test egybeolvad más testekkel, beolvasztja azt a teret, amit kiszorít saját létezése okán. Küzd az idő nyomaival, kiröhög, megszégyenít, cserben hagy, akarata van, igényekkel lép fel. Valahogy a mások életébe való betekintés, a megfigyelés, a voyeurködés lételeme az embernek. Mindenki kíváncsi a másikra, ő mit csinál, hogyan él, mitől olyan sikeres.

Méregetjük magunkat másokhoz, reménykedünk benne, hogy hasonló problémákkal küzdünk, hasonlóan gondolkodunk, próbáljuk beilleszteni magunkat egy normarendszerbe, de azért a magunk módján különlegesek vagyunk, tehát az átlagtól csak átlagosan térünk el.

A kiállításon találkozhatunk még az interjú elején említett videóinstallációval is, ami a kirekesztettséggel foglalkozik. Ez egy kettős kimenetelű munka volt, egyrészt a benne részt vevő emberek is egy kísérletben vettek részt, úgynevezett gyűlöletterápián, ahol egy, az autogén tréning módszereiből ismert utasítássorozaton keresztül kellett megvetően nézniük, majd szívből gyűlölniük a kamera elő képzelt „valakit”, jelen esetben a nézőt. A nézőnek pedig bírnia kell a kiállítótérben, ahogy a rá meredő szemekből a megvetés és a kiközösítés sugárzik. Számot kell vetnünk saját, hasonló helyzetben megélt viselkedésünkkel, illetve kezdenünk kell valamit ezzel a kínos helyzettel, amelyben ennyire észrevehetően körberajzolják a fizikai határainkat. Akkor azonban passzív szerepbe helyezkedhetünk, amikor hat nő történetét hallhatjuk egy fekete búrában, ami alá ha beállunk, még a külvilág vizuális ingereit is kizárhatjuk. Hat különböző alkatú, korú és társadalmi helyzetben lévő nő vall a saját testéhez való viszonyáról. Láthatunk még férfi mellkasszőrzetből készült szőnyeget, ahol a férfiasság szimbólumaként és vonzódásunk zálogaként elkészült a szerelemgyep. A kiállítás tehát nem feltétlenül egy nagy egységként kapcsolódik össze a térben, inkább szobákra osztottuk Bencze Péter kurátorral, így a művek külön-külön is értelmezhetők.