Amelia Rudolph: „Minden érzékszervemmel megismertem a hegyeket”

BANDALOOP - fotó: Network Online SS17 | James Adamson, Jorg Badura; forrás: facebook.com/pg/Projectbandaloop

Újra Budapesten a BANDALOOP, a vertikális tánc műfajának ismert csapata. Amelia Rudolph társulatvezető-koreográfus hegymászásról és függőségről is mesélt.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

– Miért döntött úgy, hogy a feje tetejére állítja a színpadot?

– Gyerekkorom óta életem része a tánc és a gimnasztika. Kaliforniába költöztem, és a barátaim elvittek a Yosemite Nemzeti Parkba, ahol beleszerettem a hegymászásba. Az egész testemmel, minden érzékszervemmel megismertem a hegyeket. Mivel az ember sosem egyedül mászik, a dolog a függésről is szól. És jött a következő lépés: hogyan változik a tánc, ha egy sziklafalon adjuk elő?

Mászás közben kísérleteztem azzal, hogyan hat rám a gravitáció.

Amikor 1991-ben létrejött a BANDALOOP, a mászás elemei beépültek a koreográfiákba. A Stringsen is nyomot hagyott mindez.

BANDALOOP – forrás: facebook.com/Projectbandaloop

– Munkáiról az amerikai tánc 2017-ben elhunyt nagyasszonya, Trisha Brown jut eszembe.

– Ő komoly inspirációt jelentett a pályámon. Óriási megtiszteltetés volt, amikor 2013-ban a Kaliforniai Egyetemen én adhattam elő híres, 1970-es művét, a Man Walking Down the Side of a Building címűt, amelyben egy kötélhez erősítve sétált le egy magasház oldalán. Úttörőként tekintek rá, aki a színházépületen kívüli műfajokban forradalmit alkotott.

Közzétette: BANDALOOP – 2018. december 3., hétfő

– A BANDALOOP munkái kapcsán a tánc, a színház, a cirkusz egyaránt hívószó.

– A vertikális tánc a zsánerünk: egyértelműen a tánchoz sorolom magunkat, azon belül egy alműfajt képviselünk, amit az egész világon csak két-három tucat társulat űz. Én a cirkuszon kívül helyezem magunkat, de vannak alkotók, akik máshogy gondolkodnak erről. És vannak színházi elemek is: a táncosok beszélnek, a zenészek játszanak a magasban…

BANDALOOP – fotó: George Simian

– 2017 őszén, Budapesten a Kálvin téri irodaház falán táncoltak, most a Müpa oldalán, majd a Fesztivál Színházban lépnek fel. Miben más a kétfajta tér?

Amikor egy középület falán táncolunk, az első mindig a közönség hitetlenkedése, a táncot csak ezután ismerik fel. Ilyenkor távol vagyunk a nézőktől, akik mind felfelé néznek, és ezzel is számolnunk kell. Egy színházteremben jóval intimebb a kapcsolat a nézővel, ahol eleve táncként figyelik, amit látnak.

A gravitációt persze itt is ugyanúgy használjuk, mint odakint, ez pedig váratlanul és felszabadítóan hat.

Koreográfusként a kötelekre csak eszközként tekintek: az érdekel, hogyan szolgálják a táncot.

A cél is ugyanaz kint és bent: megváltoztatni a mozgás és a gravitáció megszokott perspektíváit.

– Mi inspirálta a Strings című előadást?

– Amiben a BANDALOOP táncosai és a hegymászók hasonlítanak, az a biztosítókötéllel ápolt intenzív kapcsolat. A kötél rengeteg dolgot jelent: biztonságot, szabadságot, függőséget, egy olyan pont elérését, amire amúgy nem volna lehetőség.

Ide kapcsolódik:
Szergej Prokofjev unokájával készített új koreográfiát a BANDALOOP

A Stringsben innen indultam el, hogy aztán metaforikus szinten kutassam, mikor segít a kötél, mikor jelent akadályt, és ez hogyan fordítható le az emberi kapcsolatok nyelvére.

A Tavaszi Fesztivál háttéranyagait megtalálja tematikus blogunkban.