A Budapesti Tavaszi Fesztivál zenés időutazásra invitáló eseménysorozata, a Zsabó Fesztivál másodjára is helyet talál magának a Palotanegyed patinás koncerthelyszínein. Ezúttal a cári és császári udvarok szülőföldjüktől távolra szakadt muzsikusai állnak a magyar szcéna legjobbjait és külföldi vendégeiket felvonultató, négy estén át zajló historikus zenei koncertfolyam középpontjában.
„Mindezek a hangszerek, a játékukra specializálódott muzsikusok, a stilisztikai követelmények megvalósításában mutatkozó pontosság: mind nem ér semmit, ha mindez öncél marad, nem pedig – igaz, hallatlanul értékes – segítség ahhoz, hogy visszanyerjük e zene izzását és vitalitását.” Pár évtizede maga a mozgalom kultúrhéroszainak egyike, Nikolaus Harnoncourt fogalmazta meg ekképp a historikus előadásmód – angol szakkifejezéssel a historically informed performance – gyakorlatának első pillantásra tán paradoxnak ható, ám mégis oly kézenfekvő feladatát és értelmét.
A régizenélés elhivatottjai a közvetítői-fordítói szerepnek ezt a megelevenítő vagy egyenesen újrateremtő értelmezését képviselik, szüntelenül megküzdve a többszörös kihívással, amit a saját koruktól és közegüktől elszakított művek előadása jelent – mint például a fejedelmi udvarok reprezentatív, a kultúrjavak látványos fogyasztására berendezkedett kisvilágától örökölt, abból lelkedzett alkotások és életművek esetében.
A cikk eredetileg a BTF magazinban jelent meg.
A hagyományteremtés felé idén a sorsdöntő második lépést is megtevő Zsabó Fesztivál koncertjei most megannyi ilyen példát és kemény diót hoznak majd elénk, újra csak a régizenés szcéna válogatott hazai és nemzetközi kiválóságaival kecsegtetve a közönséget. Hiszen mindjárt az első koncert főszereplője a már a névválasztásával is az udvari muzsikusi mesterségre utaló Hof-Musici Baroque Ensemble lesz.
Az 1991-ben Prágában megalapított, igazi „hardcore” régizenés mintaalakulat működésének középpontjában programszerűen a Habsburg Birodalom területén komponált 17–18. századi operák és oratóriumok, s persze tisztán hangszeres művek megszólaltatása áll. A Český Krumlov csodálatos barokk műemlékszínházában is otthonosan mozgó együttes a fesztiválon az élete második felét Bécsben, I. Lipót császár szolgálatában
töltő Antonio Draghi 1680-as oratóriumát, a Santa Ceciliát fogja előadni.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál további programjairól tematikus blgunkban olvashattok.
A cseh zenekar koncertjét követő napon Dobozy Borbála, valamint az Ábrahám Consort és szövetkezett társaik csehországi komponistákat fognak elénk vonultatni a Festetics Palota Tükörtermében. A bécsi Hofburgban végzett muzikális tevékenység azonban e programról szólván is okkal említendő, elvégre a hangverseny első részét kitöltő számok szerzője az a Josef Antonín Štěpán, vagyis Josef Anton Steffan, illetve Giuseppe Antonio Steffani lesz, aki a császári família zenemestereként más gyermekkorú főhercegek és főhercegnők mellett a kis Marie Antoinette zongoratanára volt.
A Dobozy Borbála mindenkor kikezdhetetlen stílusérzékű csembalójátéka által dominált koncert még két további csehországi mestertől ígér kompozíciókat: Jan Dismas Zelenka barokk életművéből, valamint attól a Georg Anton Bendától, akinek csembalószonátáiról a művésznő 2012-ben a doktori disszertációját írta.
A Zsabó Fesztivál a harmadik és negyedik estjével orosz irányba fordul. A Moszkvától a Múzeumig fantáziacímű koncert fővendége ugyanis az orosz régizenélés pionírja és állócsillaga, a csembaló- és fortepiano-művész, Alekszej Ljubimov lesz. A koncerten Haydn és Mozart szerzeményei mellett a csehországi vonulatot képviselő Dussek, más néven Duschek, avagy Düssek kétzongorás versenyműve hallható. A program ráadásul még egy orosz előadót juttat majd főszerephez a Jordi Savall és más historikus világsztárok első számú csellistája, Máté Balázs vezette Aura Musicale kíséretében: Ljubimov tanítványát, a csembaló- és fortepiano-játékosként, illetve zongoristaként egyaránt versenyek során diadalmaskodó Olga Pascsenkót.
Végül az egyik leghosszabb ideje működő hazai régizenei együttes, az 1983-ban alapított Concerto Armonico zárókoncertje két olyan zeneszerzőt is megidéz majd, akik cári szolgálatban álltak a 18. század második felében. A III. Péter, majd II. Katalin udvari karmesteréül szegődött és a későbbi I. Pál cárt csembalójátékra oktató Vincenzo Manfredini, valamint Nagy Katalin cárnő későbbi olasz import-maestrója, Domenico Cimarosa ez a két komponista, s az ő csembalóversenyeik mellett főszerep jut a 18. század még egy reprezentatív mesterének. Méghozzá nem másnak, mint Johann Adolph Hassénak, akinek fenséges opera seriái nélkül jószerint elképzelhetetlen lett volna az udvari operajátszás bármerre Európában, ahol csak olasz kasztráltakat és zenekarvezetőket, vagy épp cseh hangszereseket toboroztak össze a maguk nagyobb dicsőségére és mulattatására az uralkodók, Bécstől Szentpétervárig.
A rendszerváltozás előtt, a szocializmus évtizedeiben nem nagyon voltak valódi kávéházak Budapesten, csak presszók, vendéglők és italboltok. Egyetlen kávéház nevét azonban akkoriban is ismerte minden magyar ember, azt ugyanis tanították az iskolában: ez volt a Pilvax, ahonnan Petőfiék elindultak a Palotanegyedbe, kirobbantani a forradalmat. Igaz, a reformkor idején még nem így hívták a Nemzeti Múzeum mögött keleti irányban később benépesült területet, de a Nemzeti Színház, a múzeum, majd a mai Olasz Kultúrintézet épületében működő Képviselőház felpezsdítette az addig szinte falusias városrészt.
A leggazdagabb családok, akárhol volt is birtokuk az országban, fontosnak tartották, hogy egy-egy fényűző palotát tartsanak fenn a kulturális-politikai központban is. Ekkor, a 19. század második felében épültek a szebbnél szebb villák, melyeket még kertek vettek körbe: a Festeticseké, a Károlyiaké, az Esterházyaké, a Bánffyaké, és a sort hosszan lehetne folytatni. Ez lett a Mágnásfertály, ahogy a kortársak becézték a környéket. A kávéházak akkoriban maradtak a negyedet határoló utak, kiváltképp a Kis- és a Nagykörút mentén. Egy időben még a Kálvin tér kellős közepén is működött egy. Aztán az ezredfordulón, mikor újraéledt ez a vendéglátós műfaj, felfedezték a belvárosi, de attól mégis kicsit elkülönülő városrészt, s a kávézók birtokukba vették a környéket. Ma már nem kellene annyit gyalogolniuk Petőfiéknek, ha egy kávéházból akarnának a múzeumig sétálni.