Elīna Garanča: „A legvadabb álmok megvalósítása után már minden bónusz”

Elīna Garanča - fotó: Paul Schirnhofer / Deutsche Grammophon

Elīna Garanča napjaink egyik legelismertebb mezzoszopránjaként is folyamatosan új célokat tűz maga elé. Legutóbb Delilaként debütált a Metropolitanben, ám újabb szerepálmának beteljesülését csak a következő lépésnek tekinti a fejlődés útján. A lett operacsillag február 25-én az Erkel Színházban tartott áriaestet.

– Úgy tűnik, karrierje során minden szerepálma valóra válik. Amneris figurája lesz a következő ebben a sorban? Miért vágyott mindig is erre a feladatra?

– Amneris miatt lettem énekes. Mindig is ő volt a Mount Everestem. Izgalmas, sokféleképpen értelmezhető karakter. Egyedüli nőként él egy férfias világban, ám hirtelen felbukkan egy hozzá hasonlóan erős nő, aki nemcsak fontosabb dolgokért küzd, mint ő, de ugyanazt a férfit is szereti. Én is tudom, hogy egy ilyen fájdalom és vereség nem csupán bosszúvágyat, hanem sokkal mélyebb érzéseket hoz felszínre. Amneris után egy Wagner-hősnő, például Kundry szerepel a terveim között. Ezt követően a karrierem további része már csak színtiszta élvezet és szórakozás lesz! Minden csak bónusz, ha a legvadabb álmaimat már sikerült megvalósítanom.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Gyakran hangoztatja, hogy a szoprán szerepeket kiszámíthatóbbaknak tartja a mezzoszopránoknál. Miért izgalmasabbak az utóbbiak?

– Egy szopránt könnyű beskatulyázni lírai, koloratúra vagy drámai énekesnőként.

A szoprán hősnő ráadásul így vagy úgy, de általában meghal a színpadon.

Ezzel szemben a mezzók sokkal szélesebb skálát fednek le: játszhatnak fiút, romantikus szerelmest, végzet asszonyát vagy őrült boszorkát is.

– A kritikusok dicsérik, amiért egyformán hiteles nadrágszerepben és Carmenként is. Van olyan karaktertípus, amellyel nehezebb azonosulnia?

– Az ilyesmi soha nem okozott nekem nehézséget, mert szeretem megfigyelni a részleteket. Ha már tudom a szerepet, és felkészültem a hangi kihívásokra, nem gondolkodom tovább: azzá válok, akivé az adott estén kell. Amikor fiút játszom, úgy érintem meg a partnernőmet, ahogy Elīnaként vágynék az érintésre. Amikor pedig a Habanerát éneklem, beleszeretek az én Josémba. Mindössze egy olyan kollégára van szükségem, aki él a színpadon, és reagál az energiáimra – onnantól már egyszerű az egész.

Ide kapcsolódik:
Elīna Garanča is visszavonult egyik leghíresebb szerepétől

– Tíz éve a New York Timesnak nyilatkozta, hogy énekesnőként elsődleges célja megmutatni a hangját – ha nem így lenne, színésznőnek ment volna. Több pályatársa egyszerre vallja magát énekesnek és színésznek. Az ön szemében továbbra is élesen elkülönül ez a két hivatás?

– Tényleg tíz éve mondtam mindezt, és akkoriban nemcsak én voltam más, de a technikám, a céljaim, a szakmámról alkotott elképzelésem is. Még a rendezők is másként dolgoztak. Az igaz, hogy mi énekesek vagyunk, az emberek pedig legfőképpen a zene miatt jönnek operába – különben színházba mennének.

Uralnunk kell a saját hangunkat: az én dolgom biztosítani, hogy a közönség hátradőlhessen, és ne kelljen azon izgulniuk, hogy bármilyen hiteles az alakításom, ki tudom-e énekelni a magas hangokat.

De ma már legfeljebb olyankor koncentrálok jobban a hangomra, ha beteg vagyok: az énektechnikám ad akkora biztonságot, hogy a gondolataim szabadon áramolhassanak.

– Zeneművész családból származik, hároméves kora óta énekel. Volt valaha más terve, mint az, hogy énekes legyen?

– Természetesen. Olyannyira, hogy ez szinte az utolsó gondolatom volt. Színésznő akartam lenni – de megbuktam a vizsgán. Aztán kereskedő – nem sikerült. Írtam novellákat és verseket, de nem lettem író. Próbálkoztam kulturális szervezőként – nem mentem át a megmérettetéseken. Hatéves korom óta zongoráztam, de sosem éreztem az én hangszeremnek. Nem tudtam, mi máshoz kezdhetnék, így próbálkoztam meg az énekléssel. Hatalmas meglepetésre ez végre igazán jól alakult.

– Nemrég kitüntetést vehetett át Rigában a lett kulturális életben betöltött kiemelkedő szerepéért. Nemzetközi szereplései során hogyan tudja népszerűsíteni saját országa zenéjét és művészetét?

– Azáltal, ha el tudom érni, hogy valaki felkeresse az országunkat.

Márpedig minden fellépésemen odajön hozzám valaki, hogy elmondja: Rigában járt.

Mindenki elismeri, hogy ez a kis ország micsoda művészeket adott a világnak, kortárs zeneszerzőink pedig folyamatosan nyerik a díjakat szerte a világon. Pici, de erős nemzet vagyunk.

– Az utazás évtizedek óta szerves része az életének. Mindig a lehetőséget látta benne a világ megismerésére, vagy volt, hogy nehezére esett elhagynia az otthonát?

– Inkább mostanra kezd néha kellemetlen kötelességgé válni az utazás, mert utálok csomagolni… De közben van időm gondolkodni, találkozni távol élő barátaimmal, edzőterembe menni és dalokat tanulni. Otthon mindig van valami teendő. A hosszabb turnékon igyekszem mindent sűríteni, hogy rövidebb ideig legyek távol az otthonomtól. De ha valahol először járok, körülnézek a városban, hogy megismerjem a helyi kultúrát és történelmet.

– Korábban úgy fogalmazott, az áriakoncertek lehetőséget adnak arra, hogy egy másik énjét mutassa meg a közönségnek, mint egy operaelőadásban. Februárban az Erkel Színházban milyen énjét láthattuk?

– Minden egyes koncert válogatás különböző operák részleteiből. Így nekünk, művészeknek minden operai hős legerősebb jellemvonásait kell bemutatnunk, méghozzá úgy, hogy az áriák előtt nincs semmiféle bemelegítés. Ez igazi „Mindent vagy semmit!”-helyzet.

– A műsor összeállításánál új szakmai kihívásokat keresett vagy inkább a szívére hallgatott?

– Elsősorban olyan áriákat választok, amelyeket szeretek és el akarok énekelni. Így tudom bemutatni a képességeimet, a kifejezésmódom sokszínűségét.

A koncertjeim első felére általában klasszikus jellegű, fajsúlyosabb válogatást állítok össze a közönségnek, utána pedig hagyom, hogy ellazuljanak, és élvezzék az ismertebb melódiákat.

Elvégre ilyenkor nem egy klasszikus zenetörténeti előadáson vagyunk… Tizenöt perc komolyság után nem árt vigyázni, nehogy unatkozni kezdjenek a hallgatók.

– Idén februárban már nem először járt Magyarországon – 2015-ben a Budapesti Tavaszi Fesztivál fellépőjeként aratott nagy sikert. Milyen emlékei vannak erről a látogatásról?

– A magyar közönség szenvedélyesen szereti és jól ismeri a komolyzenét. Nagyon jó visszatérni olyan helyekre, ahol korábban szívesen és örömmel fogadtak – ezért is jöttem vissza Budapestre!