Decemberben volt a Budapesti Fesztiválzenekar alapításának 35. évfordulója. Az elmúlt időszakról, és a jövő zenekarának koncepciójáról a művészeti vezetőt, Fischer Ivánt kérdeztük.
– Decemberben volt a BFZ alapításának 35. évfordulója – Mozart egész élete beleférne ennyi időbe –, milyen érzés visszanézni az elmúlt évtizedekre? És bár a pódiumon örökifjúnak tűnik, gondolt már arra, hogy felkészít valakit arra, hogy egyszer majd átvegye öntől a zenekart?
– A Budapesti Fesztiválzenekar elmúlt 35 éve az én emlékeimben több fázisra oszlik: volt az első, partizán- vagy úttörőkorszak, hatalmas lelkesedéssel, elszántsággal, sok küzdelemmel, de amatőr körülmények között. 1992-től az újjászületésre emlékszem, megalakult a profi, független Fesztiválzenekar, amely már egész évben működött, állandó tagsággal és önálló irodával. 1995 és 2003 között jött a válságkorszak, túl kellett élnünk, hogy nem volt pénzünk, mert az infláció felemésztette a támogatást. 2003-tól konszolidálódott a helyzet, elindulhatott a nyugodt munka. Eddig arról szólt minden, hogy egy kiváló szimfonikus zenekart hozzunk létre. Nagyjából 2011-től kibővítettük a tevékenységet:
elindultak a nevelési programok, a Közösségi Hetek, a különböző együttesek a barokktól a modernig, a rendszeres operaprodukciók, elkezdtünk énekelni, és megnőtt a kamaraprodukciók száma.
A siker szinte folyamatos volt, még a válságos években is sikerült jelentős eredményeket elérni. Sok asszisztens karmesterrel dolgozom, ezt folyamatos tanításnak is lehet tekinteni, de utódot én nem nevelek. Ez a következő generáció feladata.
– A BFZ körül hosszú ideje jelen van egy hűséges rajongói közösség – hogyan lehet(ett) ezt kialakítani, mi a titok?
– Csak a zenei élmény számít. Semmi marketingtrükk nem működik, a közönség akkor jön újra, ha jól érzi magát. A Fesztiválzenekart mindig körülvette egy családias, jókedvű hangulat, a bérletvásárlók közül sokan ismerik egymást, szeretik ezt a mosolygós, jókedvű közösséget. Van az egészben egy kis humor: a közönség is tudja, hogy néha kis meglepetésekben részesül. De a legfontosabb, hogy úgy érzik, a zenekar mindent belead a koncertekbe azért, hogy nekik élményt okozzon.
– Nemrég új igazgatója lett a zenekarnak – milyen változásra lehet számítani?
– Minden igazgató egyénisége valahogy kisugárzik, de nagy változásra nem érdemes számítani, hiszen a művészi munkát továbbra is én irányítom, Martin Hoffmann feladata a menedzselés. A menedzser feladata, hogy minden feltételt megteremtsen a művészi munkához, a zenéléshez és a zenehallgatáshoz, ehhez hatalmas tudás és empátia kell. Ha a közönség zavartalanul hallgatja a zenét, ha a koncertek élményéhez minden feltétel adott, az a menedzser munkáját dicséri.
– Közösségi projektek, TérTáncKoncert, Közösségi Hét – miért és mennyiben feladata egy zenekarnak a társadalmi kezdeményezések felvállalása?
– Mi ebben látjuk a jövőt. A BFZ tudatosan dolgozik azon, hogy a jövő zenekara legyen, ehhez hozzátartozik, hogy ki kell kicsit lépni a hagyományos keretekből, szolgálni kell a közösséget, hiszen ők tartják fenn a zenekart. Fontos egy szép szimfóniát játszani a koncerttermekben, de az is fontos, hogy azokhoz is elvigyük a zenét, akik nem ülnek ott a nézőtéren.
– A következő turnéjukon koncertet adnak az új hamburgi Elbphilharmonie-ban is, ahol nemrég Jonas Kaufmann „hallhatatlan” dalestje kapcsán sokan azt állították, hogy a grandiózus koncerttermekben elveszik a zene varázsa. Milyen az ideális nagyzenekari koncerthelyszín, van kedvence?
– Egy terem olyan, mint egy hangszer, mindegyik másképp szól. Nagyon sok kedvencem van, ezek közül több közismert, mint a bécsi Musikvereinssaal vagy a New York-i Carnegie Hall. De vannak váratlan meglepetések is. Új kedvenceim közé tartozik például a wrocłavi új terem vagy Las Palmas üveghátú, tengerre néző koncertterme.
– A következő szezonból melyik koncertet vagy turnét várja a legjobban, és miért?
– Folyton Monteverdi operája, az Orfeo meséje jár a fejemben, mert ez egy különleges produkció lesz. Rekonstruálni fogjuk az első változatot, aminek jelentősége messze túlmutat egy előadás keretein. Striggio librettóját remekműnek tartom, egy olyan műnek, amely valóban fel akarta támasztani az antik görög tragédiát, annak minden vonzatával együtt. Néhány évvel később Monteverdi már kompromisszumokra kényszerült, így ismerjük ma az operát, Apollón megjelenésével, Orfeo mennybemenetelével és az őt ünneplők kórusával. De az eredeti koncepció sokkal erősebb volt, és ennek vállalása, feltámasztása rendkívül izgalmas feladat.