Ezzel a címmel rendezett kerekasztal-beszélgetést a színházi világnapon a Színházi Kritikusok Céhe. A konkrét előadások, ügyek és általános elvek mentén keresték a választ olyan kérdésekre, hogy a kritika léte vagy hiánya hat-e az előadásra, miről hallgat a kritika, lehet-e egy kritika vagy annak hiánya társadalmi, politikai és/vagy morális állásfoglalás, vagy hogy létezik-e kritikusi öncenzúra.
A nyitott beszélgetés résztvevői a Színházi Kritikusok Céhének tagjai voltak: Balogh Gyula, a Népszava újságírója, Kovács Dezső, az Art7.hu főszerkesztője, Puskás Panni, a Revizor szerkesztője; Tompa Andrea,
a Színház folyóirat főszerkesztője, valamint moderátorként Kovács Natália kritikus, újságíró.
Kovács Natália elmondta, a beszélgetés oka egy konkrét eset: a Népszavában megjelent Balogh Gyula próbariporttal kiegészített kritikája Marton László veszprémi Tartuffe-rendezéséről, ezt követően az újságírót többen, számonkérő hangnemben keresték meg, mintegy felelősségre vonva azért, mert írt a produkciótól. Balogh Gyula felidézte, a napilap szerkesztőségében megvitatták, hogyan kezeljék az előadást, írjanak-e és hogyan írjanak a szexuális zaklatással megvádolt rendező új munkájáról, beletartoznak-e az írás témájába az előzmények, vagy csak az előadásról szóló beszámolóra törekedjen a szerző. Ennek következményeként választották a próbariporttal kiegészített kritika formáját, amelyben helyet kaptak a Marton Lászlót illető vádak is.
A meghívottak először arra a kérdésre keresték a választ, hogy a körülmények egy előadásról szóló kritika esetében mennyire hagyhatók figyelmen kívül. Tompa Andrea és a Színház szerkesztősége közösen döntött úgy, hogy nem írnak az előadásról, mert követő módon, kontextualizáltan, például a veszprémi színház idei vagy utóbbi évadaiban, nem tudták volna elhelyezni a Tartuffe-öt. Azt is hozzátette, amellett, hogy a megfelelő beszédmód megtalálása sem könnyű, a kritikus vállát komoly felelősség is nyomja:
a kritikus kerül abba a helyzetbe, hogy egy össztársadalmilag kibeszéletlen témának értelmezési keretet adjon.
Kovács Dezső csatlakozott ahhoz, hogy a színházi szakma sem foglalkozott megnyugtatóan a problémával, ugyanakkor kiemelte, a műalkotást és a társadalmi jelenséget ketté kell választani.
Puskás Panni több újabb szempontot vetett fel: mit jelent a veszprémi társulatnak az, hogy Marton László ott rendezett, a rendező milyen formát választott a Tartuffe-beli szexuális zaklatás megjelenítéséhez, illetve a tett visszamenőleg hogyan írja át – ha átírja – az életművet? Tompa Andrea szerint A Pál utcai fiúk esetében az előadás az önálló útját járja, Kovács Dezső szerint a vígszínházi Hallgatni akartam vagy az Andrij Zsoldak rendezte kolozsvári Rosmersholm formátumos előadások, ugyanakkor valóban felmerül a kérdés, hogy az etikai vétség felülírja-e az esztétikai minőséget. Az Art7.hu főszerkesztője úgy vélte, ezek kényes ügyek, tapintatos, de határozott megítélést igényelnek.
A beszélgetés második fő kérdésköre az volt, van-e a kritikának abban felelőssége, milyen nyelven beszél, a kritika mit tud tenni annak érdekében, hogy bizonyos, nem szükségszerűen színházi fogalmak kikristályosodjanak. Tompa Andrea leszögezte,
a jelenlegi nem normális társadalmi helyzetben a kritika/kritikus magára vesz olyan feladatot is, ami alapvetően nem a sajátja.
Balogh Gyula szerint nem a kritika feladata, Kovács Dezső azonban fontosnak tartotta, hogy a kritikának is szorgalmazni kell a nyilvánosság előtti beszédet, és a társadalmi diskurzus gerjesztésében részt kell venni. Puskás Panni megjegyezte, hogy a nem színházi közegben is történik zaklatás, ám ott, például egy multinacionális vállalatnál, fékek és ellensúlyok vannak beiktatva, míg a színház a maga kiszolgáltatottsági, függési rendszerével jó táptalajt ad a zaklatásnak.
A délután harmadik kérdéskörébe azok a színházak tartoztak, amelyekről politikai vagy esztétikai okokból nem ír a kritika. Kovács Natália az Újszínházat hozta fel példaként, azt a körkérdést, amelyet a 7óra7 tett fel Dörner György kinevezése után kritikusoknak, és arra volt kíváncsi az akkor még létező lap, hogy a döntés után látogatják-e a színház előadásait vagy sem. A moderátor arra volt kíváncsi, elérheti-e a célját egy bojkott, vagy épp ellenkezőleg, kontraproduktívvá válik. Puskás Panni úgy gondolta, egy ennyire politikai képződmény esztétikailag nem értékelhető, és ha a kritikának van akkora ázsiója, a nem-írás észrevehető. Jelenleg nem ez a helyzet, abban ugyanakkor lát kritikai felelősséget, hogy a kritika nem monitorozta az újszínházi előadásokat. Balogh Gyula elmondta, ebben az esetben is közös szerkesztőségi döntés született, és a Népszavában nem jelennek meg a Paulay Ede utcai színházról kritikák. Az újságíró úgy vélte, ilyen helyzetben nem lehet esztétizálni, ugyanakkor hozzátette, attól, hogy szakmai szempontból a színházi sajtó komolyan nem foglalkozik az Újszínházzal, semmi nem történik. Kovács Dezső a kritikusi kompetenciára hívta fel a figyelmet. Tompa Andrea szintén a bojkott értelmét boncolgatta, azzal kiegészítve, hogy igazi bojkott sosem volt, inkább a kritikán aluliság vezetett az érdektelenséghez. Önkritikusan hozzátette, tart attól, hogy csak előítéletek mentén tud gondolkodni, ezért nem tudná meglátni a jót a színpadon. A közönség soraiból Stuber Andrea szólt hozzá a témához, és úgy vélte, mulasztást követett el a kritika azzal, hogy nem dokumentálta a művészi érték hiányát, hiszen
a műfaj egyik feladata a folyamatok követése.
A beszélgetésben szó esett a fizikai és pszichés kapacitásokról annak kapcsán, mi mindent és mennyi mindent kell(ene) látni, valamint az is fel-felvillant, miről írnak, hogyan választanak előadást, témát, szerzőt a szerkesztőségek. Ezek nem bontódtak ki, a résztvevők kevéssé reflektáltak egymásra, jórészt felvetésként maradtak. Puskás Panni szerint a budapesti művész- és független színházak közönsége tudatosabban, akár kritika alapján dönti el, megnéz-e egy előadást vagy sem. Tompa Andrea a kritikusi felelősséget és támadási felületet érintette, hiszen az egyszemélyes kritikánál kipécézhető a szerző, ezért bizonyos ún. kritikán felüli produkciók esetében új formákkal, többhangú kritikával vagy vitával kísérleteznek. Beszélt a kritikusi és alkotói nemzedéki összetartozásról, a lekövető, figyelő tekintetről, valamint arról a dilemmáról, ami a bizonyos politikai helyzetekben a kimondás lehetetlenségét, az akár öncenzúráig is elmenő szolidáris kritikusi attitűdöt érinti.
Kovács Bálint kritikus, az Index újságírója arra hívta fel a figyelmet, a kritikus azt írja, amit ő maga gondol, ehhez a formát szintén saját belátása szerint találja meg, mivel az olvasót a műfaji korlátok nem érdeklik. Azt is hozzátette, ma egész más a médiatér, a bojkottokkal nem ért egyet, ezért amellett van, hogy nagyobb szolgálat valamit megírni, mint elhallgatni. A panelbeszélgetés résztvevői egyetértettek azzal, hogy a szakmai alapkövetelmények mellett a kritikus személyiségének hitele sem hagyható figyelmen kívül.
Kollár Zsuzsanna, a Koltai Tamás kritikapályázat egyik díjazottja egy dilemmáját osztotta meg a résztvevőkkel. Egy klasszikus regény adaptációjában elhangzott egy olyan mondat, ami a napi közélet kontextusában ma még értelmezhető, de évek, évtizedek múltán más semmitmondóvá válik. Az idézetet végül a kritikában nem írta le, mert úgy érezte, a kritika más újságírói műfaj felé csúszott volna, illetve azért sem, mert tartott attól, árthat a színháznak. Puskás Panni szerint ez nem ok a dilemmára, hiszen a rendező, a társulat, az igazgató engedélyt adott erre, vállalta a döntést, Tompa Andrea viszont megértette a mérlegelés okát.