Hámori Gabriella: „Egy díj a közönséget is irányítja”

Hámori Gabriella

A Kritikusdíj 40 sorozat második alkalmán egy háromszoros kritikusdíjas színésznővel, Hámori Gabriellával, valamint Szűcs Katalin Ágnes kritikussal, a Criticai Lapok alapító főszerkesztőjével, a céh egykori elnökével beszélgetett Hajnal Márton.

A legígéretesebb pályakezdő kategória nem volt a kritikusdíj „alapkategóriái” között, első alkalommal közel húsz évvel az alapítást követően, az 1998/1999-es évadban díjazták a fiatal tehetségeket, akkor Schilling Árpád kapta a Baal, a Közellenség és a Liliom rendezéseiért. Hajnal Márton ennek a hátterét igyekezett megvilágítani Szűcs Katalin Ágnes segítségével, aki elmondta, azért döntöttek így, hogy azokra a pálya elején állókra is essen fókusz, akiknek a „nagyok” mellett nehéz lehet érvényesülni. A kritikus hozzátette, hogy az alternatív/független kategória bevezetése is azt a célt szolgálta, hogy minél több előadásra, alkotóra figyeljen fel a közvélemény, de hozzátette, a kategória egyetlen pillanatig sem jótékonysági vagy morális, hanem színtisztán szakmai kérdést jelentett.

És fény derült egy valószínűleg sokakat foglalkoztató kérdésre is: amikor nem adtak ki díjat, annak az volt az oka, hogy az egyfordulós szavazáson nagy volt a voksok szóródása, egyetlen jelölt sem kapta meg a díjhoz szükséges szavazatmennyiséget.

Hámori Gabriella először a 2000/2001-es évadban kapta meg a kritikusdíjat a színművészeti főiskolás Liliom és Alkésztisz előadásokban nyújtott alakításért. „A díjkiosztón Gálffi László ült mellettem. Nem tudtam elképzelni ennél nagyobb dolgot, hogy mellőle fölállhatok, és ettől majd talán egy picit jobban figyel rám – emlékezett vissza a színésznő. – Biztos vagyok benne, hogy van olyan tehetség, aki kiköveteli magának a figyelmet, annyira feltűnő, annyira erős minden, amivel berobban, hogy vonzza magára a figyelmet. És van olyan, aki rejtőzködő típus, akit még nem talált meg annyira a közönség figyelme. Mert

egy díj a közönséget is irányítja.

Olyan lehettem kezdőként, aki egyszerre vonz és taszít, vagy egyszerre tartják irritálónak és érdekesnek azt, amit csinál. Egy ilyen díj talán segítheti, hogy akit zavar egyfajta színpadi létezés vagy színészi munka, az is megpróbálja megérteni.” A díj után az élet nem áll meg: csak ezért nem hívnak senkit, ettől nem adnak könnyebben szerepet.

Saját előadásról szóló kritikát Hámori Gabriella ritkán olvas, de felidézte, hogy Csáki Judit egy kritikában leírt megjegyzését instrukciónak vette, kipróbálta a Mizantrópban, és működött. Olyan is előfordult azonban, hogy sírt egy kritikán. „Molnár Gál Péter rettenetesen utált, valószínűleg nem tudott hova tenni, de nagyon szerettem olvasni őt, mert határtalanul szellemes volt. Rettegtem, hogy mit ír rólam. Kárpáti Péter Búvárszínház című darabját Novák Eszter rendezte az Örkényben. Ennek kapcsán írta – nyilván nem rólam, hanem arról a karakterről, akit játszottam –, hogy ezt a nőt hermetikusan be kéne zárni egy hordóba, de előtte még meg kellene fojtani. Gondolkoztam, vajon mi nem működik, de fájt.”

Csákányi Eszter után Hámori Gabriella is megerősítette: kár, hogy a kritikusok a bemutatókat nézik meg, mert az alakítások, az előadások utána is fejlődnek. Szűcs Katalin Ágnes – aki épp emiatt nem szeret premierre járni – felidézte, az Örkény színházi Sirályt először nem szerette, nem értette a rendezői szándékot, amikor viszont egy tanulmány miatt újranézte, összeállt a kép.

Ide kapcsolódik:
Csákányi Eszter: „Egy színészt izgat a kritika"

A második kritikusdíjat a legjobb női főszereplő kategóriában, Az üvegcipő Irmájáért és az Elektra címszerepéért kapta a színésznő, aki úgy érezte, utóbbi alakításáért nem járt neki a díj. Elmesélte, hogyan kapta meg az eredetileg nem rá osztott szerepet, és ez milyen belső feszültségeket keltett társulaton belül és benne, ami megakadályozta, hogy megértse, mit akart a rendező. Minderre pedig rárakódott az eltérő színházi közegek működéséből adódó kommunikációs probléma. Az alakításról úgy fogalmazott Hámori Gabriella, hogy a bűntudat és a meg nem érkezettség jellemezte. És bár a találkozás nem volt feltétlenül terméketlen, egyik félből sem hozta ki a legjobbat.

A beszélgetésen egy rövid bejátszással emlékezhettünk vissza a harmadik, a legjobb epizódalakításért járó kritikusdíjra, a Kasimir és Karolinéra, amelyben Erna és Juanita szerepeit alakította a színésznő. Ennek kapcsán arról esett szó, ha hosszabb időre elhagyja a színházat, kinek és milyen megfontolások alapján ad át egy szerepet – ebben az esetben Sárosdi Lillára –, illetve mi volt az a gesztus, amit egy németországi előadásban látott, és bánta, hogy nem nekik jutott eszükbe.

Hajnal Márton arra a kérdésre is próbált választ találni, a nagy alakításhoz mennyire kell a rendező. „Volt már, akinek nem kellett”, kezdte Hámori Gabriella, de hozzátette, neki szüksége van a rendezői szemre ahhoz, hogy ne a kliséit vagy az először felmerülő ötleteit használja, mert benne a rendező által épül fel a szerep és a saját személyisége közötti híd. Az igazán jó előadásokban a színész, a karakter, a szerzői és a rendezői instrukció szétszálazhatatlan, bár ahogyan Szűcs Katalin Ágnes megjegyezte, egy idő után kiderül, ki az a rendező, aki új utakra tudja vinni a színészeket, és ki az, aki csak levezényli az előadást.

Szintén nehezen szétszálazható az is – ha már a kritikusdíj kategóriáit emlegettük –, mi a különbség a legjobb előadás és a legjobb rendezés között. (Az elkülönülés az 1997/1998-as évadban jelent meg, addig a legjobb rendezés díját adták át.) „Van, amikor érződik egy nagyszerű rendezői szándék, és nem minden ponton működik elég jól. Nem áll össze – ami egyébként lehet a rendező hibája is, hogy nem tud olyan összhangzatot teremteni –, mégis olyan elementáris az elképzelés, hogy azt díjazni kell” – világította meg Szűcs Katalin Ágnes a különbséget, akiről kiderült, nem szereti a megítélés szót, inkább az értelmezés kifejezést használja, és számára a kritika egy virtuális dialógus része, ami közvetít előadás és befogadó között, segíti a nézőt a látottak értelmezésben. „Más érzete nem lesz tőle, de megérti, másnak miért tetszett, ez pedig nagy előrelépés ahhoz, hogyan nézzen színházat.”

A kritika segíti az alkotót is Szűcs Katalin Ágnes szerint, hiszen ez egy egészen más típusú visszajelzés, mint a taps, amiből nem feltétlenül derül ki, mi működött, mi nem, „mi jött át”. Azt azonban hozzátette a kritikus, hogy az alkotók és az olvasók egy idő után azonosítják, ki az, akinek a véleményét érdemes figyelembe venni. Leszögezte, bántónak nem szabad lenni, ő maga csak olyat ír le, amit szemtől szembe is felvállal, és az igazán jó alkotók pontosan tisztában vannak azzal, egy munka mennyire sikerült.

Egy színész személyisége a szerepen keresztül is látható, sejtszinten érezhető. Az írás ugyanígy működik

– vélte Hámori Gabriella. A színésznő szerint a kritikákból föltárul a kritikus személyisége. Ennek a megérzésével a színész már megértheti, egy-egy dolog miért épp úgy csapódik le valakiben, és kettéválaszthatja, mi az objektív és a szubjektív, mi szól a szerepről és mi a kritikus saját világáról: „Érzéki a mi munkánk és a tiétek is.”

A beszélgetésben előkerült a Bohémélet, a Stuart Mária, Bodó Viktor legutóbbi bécsi rendezése, Bagossy László, Ascher Tamás és A mélyben aktuális próbafolyamata, de még az is, hogyan próbál Lars Rudolph. Esett szó formanyelvekről, a német színház máshonnan indulva fogalmazó előadásairól, és arról, egy magyar színész vagy néző hogyan fogadná el azt, amit René Pollesch kér: „A különbség nem jobb vagy rossz, egyszerűen csak látnunk kell magunkat, mennyire lassan érlelünk.”

A Színházi Kritikusok Céhe március 27-én 17 órától a Három Hollóban Hallgathat-e a kritika? címmel szervez beszélgetést. A Színikritikusok díjára szavazás alapfeltétele évadonként minimum 90 magyar nyelvű bemutató megtekintése, de vannak kollégáink, akik szezononként 180-200 premiert látnak. Előadásdömping van, nem minden produkcióról születik kritika, ennek azonban nem csupán mennyiségi oka van. Miről ír a kritikus és miről nem? Amiről nem születik kritika, az az előadás nem létezik? Lehet-e egy kritika vagy annak hiánya társadalmi, politikai és/vagy morális állásfoglalás?