Hőseinek szélsőséges határhelyzetekben kell élniük és szeretniük – Sándor Iván írói portréja

Sándor Iván

„Nem írok történelmi regényt. Az ismétlődő emberi helyzeteket, kelepcéket, létösvényeket keresem a história folyamatosságában” – írja Sándor Iván legfrissebb regényével, A hetedik nappal (Magvető, 2018) egy időben megjelent műhelyesszéjében. Köteteit forgatva láthatjuk, az önvallomás minden szava pontos. Írásaiban a história a szó valamennyi értelmében egyszerre van jelen: mint történet és történelem, mint fölkutatott tudás, mint beszámoló és elbeszélés. És mindezek egyedülálló nyelven színre vitt kalickáiban újra és újra ott vergődik: az ember.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Az 1930-ban született, a második világháborút és a nyilasterrort zsidó család gyermekeként elszenvedő, majd a Rákosi-korszakban munkaszolgálatra küldött Sándor Iván életútja maga is a 20. századi történelem legsötétebb súlyaival terhes. Esszéiből és regényeiből kibontakozó írói programja azonban nem a krónikásé. Látóköre a római birodalom széthullásától (A szefforiszi ösvény, 1998) az 1848-as forradalmon és szabadságharcon (A futár, 1976) keresztül a két világháborún át 1956-ig vagy éppen 1968-ig és tovább minden olyan időt magában foglal, ahol hőseinek szélsőséges határhelyzetekben kell dönteniük és cselekedniük, élniük és szeretniük.

Ekként lesz a háború vagy éppen a diktatúra, természete szerint, kitüntetett alaphelyzete Sándor Iván műveinek.

„Engem az foglalkoztatott, hogy milyen nyelvi-epikai formációban mutathatom a kiszolgáltatottságot, azt, hogy a háborúba sodort ember miképpen csupaszodik a magjára, s aztán hogyan morzsolódik fel ez a mag is” – válaszolta Jánossy Lajos kérdésére 2012-ben Az éjszaka mélyén 1914 című regényéről adott interjúban.

Miközben Sándor Iván kötetei lenyűgöző mennyiségű forrásanyag ismeretéről tanúskodnak, a nyomozás, a felderítő munka maga is tárgya regényeinek.

A helyszín (1979) írója egy talált naplóból kezd regényt gyúrni, a Követés (2006) Nyomozója egy fiú és egy lány története után kutat, K. Gy. pedig felmenőjének, a Vanderbilt jacht hajóorvosának (2014) sorsát fürkészi a hetven évvel korábban küldött levelek és naplók nyomain. És a végső soron megismerhetetlen múlttal együtt, sőt nemritkán csak a kudarc révén, fölhasad a jelen is. Ennek különösen nyugtalanító, drámai feszültséggel megírt esetei azok, amikor Sándor Iván hősei a saját múltjuk után nyomoznak: Menyhárt Lajos nyugalmazott törvényszéki bíró (M. L. esetei, 1972), aki a fasizálódó, majd a felszabadulás utáni Magyarországon megélt pályafutásának eseteit igyekszik rekonstruálni irataiból; vagy Fábik István (Földközelben, 1969), aki magnetofonról hallgatja vissza saját életútját, és egészíti-javítja ki a hallottakat.

Az emlékezet, figyelmeztetnek Sándor Iván regényei, nem statikus, a forrás pedig – legyen az akár írott, akár hangzó – önmagában nem történelem: a történelem a forráson végzett munka.

Kockázatos vállalkozás, sőt fenyegető, amennyiben soha nem hagyja érintetlenül annak a jelenét, annak az életét, aki nekifog. Sándor Iván prózájának egyik különös és torokszorító állandója a sejtelem, hogy talán egyedül a fenyegetettség árnyékában – annak legkonkrétabb formáitól egészen az elviselhetetlen belső feszültségig – adhat hírt magáról a humánum.

Sándor Iván – forrás: lenolaj.hu

A párhuzamosság, amely a szerző szövegeinek egyik jellegzetes szerkezeti megoldása, megóvja történeteit a banális kinyilatkoztatásoktól. Az összeillesztett sorsok, viselkedésmódok és jellemek – még ha térben vagy időben különválnak is egy-egy regényben – egymásról beszélnek, egymást világítják be, és olyan viszonyokba rendeződnek, amelyek a kiszolgáltatottság és az áldozatvállalás, a bűn és az ítélkezés vagy éppen az árulás bonyolult anatómiáját prédikáció nélkül tárják olvasójuk elé. E tekintetben sem elhanyagolható, hogy Sándor Iván regényei mellé gazdag, több tucat kötetet számláló esszéírói életmű társul. (Nem beszélve jelentős színikritikusi tevékenységéről.)

A tudomány megállapít. A regény láthatóvá tesz

– fogalmazza meg a két szövegtípus különbségét és egységét.

Az őt foglalkoztató tárgykörök elemzőbb, irodalom- és eszmetörténeti kifejtést kívánó vagy éppen saját írásaira vonatkozó gondolatmenetei így az esszé nyelvén találnak maguknak tökéletes formát. Kafkától Camus-n és Becketten át Proustig és Bernhardig, Németh Lászlótól Szerb Antalon és Bibó Istvánon keresztül Kertész Imréig számos íven járta be a 20. és 21. századi regénypoétika, társadalomtudomány és politikatörténet fontos témáit, tette föl kérdéseit európai és nemzeti hagyományról, traumáról és meghamisított történelemről. Könyvet írt Katona József Bánk bánjáról és a rendszerváltás éveiről is (Vízkereszttől Karácsonyig. A nyolcvankilences esztendő, 1990; Félelem? Remény? A kilencvenes esztendő, 1991; A karnevál harmadik napja. A kilencvenegyes esztendő, 1992). Nemrégiben megjelent, A tiszaeszlári per és 2015, valamint A forradalom visszanéz 1956-2016 című kötetei a két eseménysort – melyekkel korábbi írásaiban is foglalkozott – az azóta eltelt évtizedek fénytörésében vizsgálják, rámutatva,

hogyan rakja le hordalékát jelen, sőt jövő időnkben a múlt.

Sándor Iván hangja, könyvei olvasójának reményt jelent: az intellektusát folyamatosan mozgásban tartó, szerteágazóan érzékeny, következetesen demokratikus gondolkodót halljuk, és a gondolkodás – elsősorban mindig önmagával szembeni, ekképp imponáló – könyörtelenségét.