Gyerekszemmel a vezénylést mágiának látta, de mire diplomázott, gyakorlatilag az ország összes szimfonikus zenekarát dirigálta már. Kollár Imre állandó és sikeres szereplője a hazai hangversenyéletnek, vendégkarmesterként járt már Európa szinte minden országában. A kilencvenes évek közepétől 12 éven át töltötte be a Debreceni Filharmonikusok zeneigazgatói posztját, április 9-én pedig újra a hajdú-bihari megyeszékhelyen vezényel. A városhoz és zenekarához fűződő élményeiről is kérdeztük.
– Nagyon fiatalon nyert felvételt a Zeneakadémia karmesterképzésére.
– Gyakorlatilag én voltam az első, akit 18 évesen felvettek, és ezzel egy időben a klasszikus ének szakra is. A bevett gyakorlat akkor is az volt, hogy karmesternek zenei diplomával vagy néhány év más, például hangszeres szak elvégzése után lehet jelentkezni.
– Az éneklés és a hangszeres játék is „kiszorult” később pályájáról. Ennyire eltökélt volt a karmesteri hivatás mellett?
– Gyerekkoromban hegedültem, majd viszonylag későn váltottam zongorára. Fiatalkori zenei tanulmányaim alatt megismerkedtem az operákkal, a nagy szerepekkel, és kedvet kaptam az énekléshez is. Operaszereppel színpadra nem álltam, de oratóriumokban és modern darabokban énekeltem.
Viszont a gyerekkori álmom az volt, hogy karmester legyek.
Nem emlékszem azonban egy, konkrét élményre ennek elhatározásában. A szüleim mérnökök voltak, de a családunkat áthatotta a zenehallgatás. Természetes közeg volt az operába, koncertekre járás, az otthoni közös lemezhallgatás.
Gyerekszemmel a karmester bűvész, az egész „mágiának” tűnik.
Lehet, hogy ez a megfoghatatlanság hatott rám, hogy nem látjuk konkrétan, nem tudjuk hogyan, de mégis egy egész zenekart irányít a karmester. A pályán való tényleges megindulásban az is nagy szerepet játszott, hogy nagyon fiatalon elnyertem két díjat is.
– Húszévesen a Magyar Televízió Nemzetközi Karmesterversenyének közönségdíját, 1994-ben a Trevisói Nemzetközi Karmesterversenyen első díjat – mondhatni a közönség a szívébe zárta és a szakma is elismerte.
– A tévés versenyen másodikos zeneakadémistaként indultam, gyakorlatilag semmit sem tudtam még a szakmáról, de talán pont ez segített. Mint egy „tudatlan hályogkovács”, akiben fel sem merül a dolog tétje, csak az adott feladatra koncentrál. Az olaszországi versenyen sem mértem fel még igazából a dolog súlyát, úgy gondoltam, ha egy díjat elnyertem, miért ne nyerhetnék el még egyet. Ezeknek a versenyszerepléseknek köszönhetem azt, hogy nagyon hamar fontos feladatok találtak meg – mire diplomáztam, gyakorlatilag az ország összes szimfonikus zenekarát vezényeltem már, és nem sokkal később megkaptam a debreceni zenekar vezetését is.
– Mit jelentett Kobajasi Kenicsiró asszisztensének lenni?
– A mesterrel, aki akkor az Állami Filharmonikus Hangversenyzenekar vezetője volt, nagyon keveset találkoztam. Egészen egyszerűen azért, mert rengeteget koncertezett a világ minden táján. Az asszisztensség óriási hozadéka volt viszont számomra az, hogy az Állami Filharmonikusokat vezényelhettem kezdőként. Ez olyan, mint amikor egy friss jogsis vezető új Mercedes-t kap a feneke alá, hogy azon „gyakoroljon”. Szakmailag Lukács Ervint, zeneakadémiai professzoromat tartom mesteremnek.
– 1994 őszén érkezett zeneigazgatónak, vezető karmesternek a Debreceni Filharmonikus Zenekarhoz.
– Fantasztikus volt az a 12 év, amit Debrecenben töltöttem. Az életemben megint jelentkezett az a helyzet, hogy fel sem tudtam mérni igazán, milyen óriási feladatot és lehetőséget kaptam – és persze mekkora felelősséggel jár mindez. Óriási lendülettel érkeztem a városba, ami sok helyzeten átsegített. A zenekarral hamar kialakult egy nagyon jó viszony, amely kinyúlt hosszú évekre. Velük tanultam meg sok mindent.
Bevallhatjuk, attól, hogy valakinek karmesteri diploma van a kezében, még csak azt jelenti, hogy odaállhat a startvonalra, elkezdheti megtanulni a szakmáját.
Mai fejemmel megijednék visszanézni huszonéves önmagamra. Idősebb zenész kollégákkal beszélgettem többször, akik jó szándékkal féltettek a feladat súlyától, de szerencsére elbírtam a terhelést. Karolosz Trikolidisz görög karmester utódjaként érkeztem. A sok éves merev állapotok után, a rendszerváltással együtt a vidéki zenekarok élére főként külföldi karmesterek kerültek. Majd ez a tendencia leapadt, és az együttesek elkezdtek a fiatal magyarországi tehetségek felé nyitni. Együtt indultunk a pályán Kesselyák Gergellyel, Hamar Zsolttal és Kocsár Balázzsal.
– Milyen művészeti koncepcióban gondolkodott?
– Igazából nem nekem kellett kitalálni azt, hogyan lehet egy zenekart felépíteni, hiszen számos remek együttes működik a világon, akik műsorpolitikájából lehet tanulni. Nekem az egyik elvem az volt, és a mai napig is ezzel kezdenék, hogy játsszuk el Beethoven összes szimfóniáját. Ezzel kialakítva egy közös zenei nyelvet, mellyel tudunk előre és visszafelé is közlekedni a zeneirodalomban.
– A debreceni zenekarral töretlen a kapcsolata, gyakran tér vissza vendégkarmesterként. Április 9-én a Mélylélektan című hangversenyen vezényel a városban.
– Valóban, minden évben van alkalmam a Kodály Filharmonikusokkal együtt dolgozni. Ezúttal egy Schubert-szimfóniát és Bartóktól A kékszakállú herceg várát dirigálom. Ez utóbbi mellé nagyon nehéz művet választani. A Kékszakállú olyan, mint egy lakoma, előtte nehezen gondolunk az előételre. Somogyi-Tóth Dániel igazgató-művészeti vezetővel együtt választottuk ki a – Kékszakállúhoz képest jóval könnyedebb – V., B-dúr szimfóniát mert, hogy Lukács Ervint idézzem, „Schubertnél sosem süt úgy a Nap, hogy ne lenne felhő az égen, és sosincs olyan vihar, hogy ne sütne mögötte a Nap.” E felszabadultabb, mégis keserédes érzelmi színezettel bíró darab szépen előkészíti a nagyon mély lelki témákat körüljáró, bonyolult Bartók-művet. Biztos vagyok benne, hogy a zenekar mellett a szólisták is nagyszerűek lesznek. Bódi Mariannával és Bretz Gáborral is már többször előadtuk együtt. Gábornak ez híresen nagy szerepe, pályáján fontos pont volt Kékszakállúként a milánói Scala-ban színpadra lépnie. Bódi Mariannával szintén nagyon sokat dolgoztam együtt már, Debrecenben is. Ő lelkileg is érzi Judit minden rezdülését, s ezt közvetíteni is tudja a közönség felé.