Lehár Ferenc első saját otthona, ahol Puccini is vendégeskedett

Bécs VI., Theobaldgasse 16.

Lehár Ferenc otthon - forrás: europeansworldwide.wordpress.com

Városi palota Bécs VI. kerületében, a közismert Naschmarkt és a Múzeumi Negyed között egy kis kanyart leíró utcában. Nevezetessége, hogy hosszú ideig itt volt Lehár Ferenc otthona.

Voltaképpen az egész ház az ő tulajdona volt: legelső nagy sikere, A víg özvegy jövedelméből vásárolta 1908-ban. Az épületben eredetileg egy zenei kötődésű egyesület székelt (Inkassoverband der Theater- und Orchesterunternehmungen Österreichs), mely színházban és zenekarban működők nyugdíjbiztosításával foglalkozott. Lehárnak is akadt dolga velük, így tudta meg, hogy eladó a ház. Hamarosan megvásárolta, s beköltözött a második emelet egyik lakásába. Ez volt első saját otthona. Nyarait néhány éve már Ischl-ben töltötte, ahogy aztán később is, szinte egész életében, bécsi főhadiszállása pedig itt, a Theobaldgasse-i palotában volt. Ide hozatta kottáit, előadott műveinek relikviáit, amelyek aztán itt gyarapodtak tovább, ahogy szaporodtak művei és sikerei. Jó két évtized múlva, 1929-ben a Neues Wiener Journal egy cikke így tudósított (Otto Schneidereit Lehár című könyvében magyarul is olvashatunk belőle egy összefoglalót, onnét idézem):

„Lehár már régóta tulajdonosa volt a Theobaldgasse egyik bérházának. Az épület tetőterében számos manzárdhelyiség volt; aki oda belépett, egy a maga nemében alighanem páratlan világsiker tanúbizonyságait láthatta: képeket, színlapokat, karikatúrákat, okleveleket, értékes kéziratokat, nemzetközi stagionék plakátjait, melyek szerte a világon ismertették Lehár hírét s nevét. A falakról ránk mosolyogtak két világrész legszebb asszonyai: operettjeinek szereplői! …

Aki ebben a múzeumban jár – gondnoka maga Lehár –, úgy olvas Lehár életében, mintha valami pontosan vezetett naplóban lapozgatna.

Sok száz kép varázsolja elénk a számtalan színházi este ragyogó fényét. S a falakon tenyérnyi hely sem akadt a még elkövetkezendő sikerek számára. Halomban áll ott, székekre felstószolva, az a rengeteg fénykép, amit naponta hoz a posta a ház urának a világ minden tájáról. Aggasztóan halmozódik egyre magasabbra világhírének papiroslecsapódása, s Lehárnak e múzeum mellett még egy másikat is meg kellene nyitnia, hogy helyet teremtsen a rengeteg néma papírnak, mely mind az ő sikeréről regél.”

1931-ben ezért, és vagyona befektetésére is vásárolta Nussdorfban azt a kis palotát, amely korábban Emanuel Schikanederé, Mozart közeli munkatársáé volt. Oda kerültek át a Lehár-relikviák. A bloggal már jártunk ott, a régi posztban elolvashatjuk, mi lett e relikviák sorsa…

Ide kapcsolódik:
Schikaneder és Lehár kastélya

A nussdorfi palotácska mellett Lehár ezt a belvárosi házat is megtartotta, sőt, itt működött 1935-ben alapított saját zeneműkiadója, a Glocken Verlag.

1908-ban, amikor a házat megvásárolta, Lehár már párkapcsolatban élt, ami szintén lehetne egy külön poszt, sőt, egy egész regény tárgya. Sokáig hasonló helyzetben volt ugyanis, mint Liszt vagy Puccini: húsz évig tartott, mire össze tudtak házasodni. Sophie ugyanis férjes asszony volt: egy ifjúkori nagy csalódás után, első szerelme barátnőjeként talált rá Lehár. Házasságkötésük után sem éltek egy lakásban, bár közel laktak egymáshoz – ez így volt Bécsben és Bad Ischlben egyaránt. Sophie – avagy Zsófia asszony – Ischlben a Lehár-villa melléképületében lakott, Bécsben pedig a közeli Paulanergasséban volt lakása. Állítólag az volt a házirend, hogy csak Lehár kereshette fel párját; azaz férjként is úgy élt, mint egy agglegény… A hölgynek biztosan végtelenül türelmes természete volt és nagyon szerethette Lehárt, hogy ezt több évtizeden át békességben kibírta, viszont Lehár élete végéig Zsófia mellett maradt. Sőt, az Anschluss közeledtével és utána osztozott üldözött felesége sorsában; egy alkalommal bátor fellépésével sikeresen meg is védte a deportálástól. Végül svájci rövid emigrációjuk idején, 1947-ben veszítette el. Halála nagyon megtörte az idős mestert s alig két évvel élte túl. Mindketten Bad Ischl temetőjében nyugszanak, a bloggal már sírjukat is felkerestük.

Ide kapcsolódik:
Lehár, Straus és egy ál-Tauber sírja

S ha már szóba került Puccini: alig néhányszor találkoztak, de meleg barátságot éreztek egymás iránt s kölcsönösen nagyra tartották alkotásaikat. Puccini 1913-ban, művei bemutatása kapcsán járt Bécsben. Már ekkor megismerkedtek, Puccini egy Lehár-operettet meg is nézett a Theater an der Wienben. 1920 őszén töltött újra több hetet Puccini az osztrák fővárosban a La Rondine, majd a Triptichon bécsi bemutatói alkalmából. Ez idő alatt egy alkalommal Lehár meghívta nagynevű pályatársát vacsorára. Jelen volt testvére, a katonatiszt Lehár Antal, aki később papírra vetette ennek az estnek az emlékét. Soraiból nem derül ki egyértelműen, de nagyon valószínű, hogy a vacsora nem nyilvános étteremben, hanem Lehár otthonában történt – és bécsi otthona akkor ez a Theobaldgasse-i palota volt.

Így emlékezett a fivér:

„Ferenc engem és feleségemet egyszerű vacsorára hívott meg. Csak egy vendég volt még ott: Puccini. Ferenc elég jól beszélt olaszul, Puccini csak néhány szót tudott németül. A két mester vacsora közben is szinte kizárólag műveikből vett idézetek segítségével érintkeztek egymással: halkan dudorászva jelezték s azután megmagyarázták őket. Aztán mindketten a zongorához ültek. Szorosan összeölelkeztek, s

hol Puccini játszott a jobb kezével, hol Lehár a balkezével, hol egymást kísérték.

Káprázatos harmóniák keletkeztek, puccinis és leháros hanghatások és fordulatok vetekedtek egymással. Felejthetetlen este volt, s emléke vissza-visszatért Puccininak Ferenchez írott leveleiben.”

Ha lehetett volna ott egy kandi kamera..! 🙂

A járókelőt Lehár hosszú jelenlétére semmi nem emlékezteti a ház homlokzatán, a kapun belül viszont látható egy domborműves emléktábla. Csak ott nem igazán töltheti be szerepét…

Források:

Helmut Kretschmer: Wiener Musikgedenkstätten. Wien, 1992
David L. Nelson: Wien für den Musik-Liebhaber. Ein Reiseführer. Wien, Doblinger
Otto Schneidereit: Lehár. Bp. Zeneműkiadó, 1988