Mátrai Erik: „Jézus Krisztus a legnagyobb installációs művész”

Mátrai Erik - fotó: ???

A fény művésze. Már így is lehet emlegetni Mátrai Eriket, hiszen nemrégiben hivatalosan is elnyerte a címet. A képzőművészt a transzcendencia, illetve annak kifejezési lehetőségei foglalkoztatják. Művészetét olyan karakteres elemek határozzák meg mint a víz, a tenger, a tűz, a fény és a színek játéka. Jelenleg Lipcsében, Moszkvában és Rómában láthatók a művei.

– Festőként indultál, majd egy, a szüleid által vásárolt videókamerának köszönhetően más irányba indultál, és installációkat kezdtél készíteni. Mi a váltás története?

– Valóban, a szüleim által vásárolt videókamerával kezdtem el kísérletezni. Ennek a technika iránti érdeklődésem és lelkesedésem volt az egyik mozgatórugója. A másik pedig az, hogy ez a médium volt a legalkalmasabb arra, hogy elmondjam, amit szeretnék. Ebben találtam meg a számomra ideális kifejezési formát. Sokszor szinte magától alakult az, hogy videókamera volt a kezemben, vagy a számítógép mögött ültem, és egyszerűen csak megszületett, amit mondani szeretnék.

– Mégis úgy tűnik, azért a festészetet sem engedted el… 

– Igen, visszatértem a festészethez. Körülbelül négy éve táblaképeket készítettem, amelyek színreflexióval foglalkoztak, két évvel ezelőtt pedig elkezdtem vászonképeket festeni, teljesen hagyományos technikával. Nagyon izgalmas és élvezem is, hogy újra vászonra festek. Egyébként ez a visszatérés ahhoz is köthető, hogy öt éve az egri egyetemen tanítok színtant a Vizuális Művészeti Intézetben, így ezekben a kérdésekben kicsit elmélyedtem. Elkezdtem kísérletezni azzal, hogy amit a színtannal kapcsolatos kutatásaim során felismertem, miként tudom a művészetembe illeszteni. Színkisérletekkel, tanulmányokkal indultam, de most már, ahogy a méretek kezdenek nőni, afelé a transzcendens felé kezdenek közelíteni, amit a videós vagy installációs munkáimban már elértem.

– Miben különbözik az az út, amikor hagyományos technikával jutsz el a transzcendensig attól, amikor egyéb médiumokat használsz?

– Hogyha az ember térrel, fénnyel, füsttel dolgozik, az magában hordozza ezt a fajta élményszerűséget. A festménynél ez nem annyira egyszerű. Ott csak a vizualitás van, egy sík kép, amivel nehezebb bevonni a nézőt a látványba, és nehezebb elvinni az érzelmeit. A méretet azért emeltem ki az előbb is, mert a tér nagysága azonnal azt hozza magával, hogy a befogadó képes belehelyezkedni. Amikor a festmény mérete akkorára nő, hogy betölti a látóteret, és szinte bele tud lépni a néző, akkor jobban át tudja élni ezt a fajta élményt.

Mátrai Erik: Porticus 3.1 – a művész jóvoltából

– Ez a fajta térélmény az egyik legismertebb fényinstallációdnál, a Porticusnál is jelen van. Milyen tapasztalatból indul ez a mű?

– Valóban ez az egyik legikonikusabb munkám. A művészetemben két dolog van erőteljesen jelen: leginkább fénnyel foglalkozom, a gondolkodásmódomat pedig a transzcendens határozza meg. A Porticus először az acb Galériában valósult meg, a fényinstallációval a teret templomtéré alakítottam, ennek köszönhetően egyfajta meditációs térré változott a kiállítási tér. Azt azonban sosem határozom meg, hogy milyen konkrét térről van szó, hogy ez egy római, egyiptomi vagy éppen görög templom. Bármilyen lehet, így mindenki saját maga dönti el, hogy miként éli meg, hová helyezi a dolgot. Sőt, akár még egyfajta hatalmi reprezentációként is értelmezhető. A műveimben egyébként organikus fejlődést látok, technikai és gondolati szinten is egymásra épülnek. Így született meg a Porticus is.

– Tavaly Rómában is installáltátok a Porticust, ott ráadásul Prieger Zsolt zenéjével együtt lett mutattátok be. Az, hogy milyen térben jelenik meg, mennyire módosítja az alkotást?

– Szinte mindig térspecifikusak a műveim. Rómában az épület kiegészítéseként, a Falconieri-palota egy régebbi állapotának a rekonstrukciójaként lehetett értelmezni az installációt. Ott sokkal kevésbé volt templomszerű, inkább az építészeti jellegre, a struktúrára helyeztük a hangsúlyt.

– A másokkal való közös munka, a más művészeti ágakkal való együttműködés úgy tűnik elég, hangsúlyos a művészetedben.

– Igen, mindig is jellemző volt rám a kollaboráció.

Régen kortárs táncosokkal dolgoztam együtt, és van egy csoportunk Borsos Lőrincékkel és Papp Gergővel, a The Corporation. A velük közös projektekben mindig sokat dolgozunk együtt zenészekkel.

Egyedül is jó gondolkodni, de amikor az ember másokkal dolgozik együtt, akkor olyan művek születnek meg, amiket egyedül nem tudnék létrehozni, az „alkotói magányban” nem jönnének létre. A közös gondolkodás mindig egy újfajta személyiséget tud létrehozni, és egy olyan művet, ami csak és kizárólag az együtt dolgozó emberek közösségében születhetett meg.

– Visszatérve a transzcendenciára. Manapság nem túl gyakori, hogy valaki művészként ennyire hangsúlyosan ezzel a témával foglalkozik. Miként lett számodra ennyire meghatározó ez a tematika?

– Ennek két korai sarokköve van. Az egyik az, amikor az egyetemen Erasmus ösztöndíjjal az utolsó évben Valenciában töltöttem négy hónapot, és ott egyedül voltam. Nem találkoztam senkivel, alig jártam be az iskolába, inkább a tengerpartra jártam nézelődni, videózni, anyagot gyűjteni. És ott a gyerekkoromból hozott vallásosság valahogy összeállt a végtelen tengerrel. Ott készítettem az egyik fontos munkámat, a Barracas-i misét, ami egy három csatornás videóinstalláció. Ebben a tengernek, a napfelkeltének és a fénynek is fontos szerepe van, valamint olyan szakrális szimbólumoknak, mint a kereszt vagy a négyzet.

A másik fontos esemény egy moszkvai utazás, amikor élőben láttam nagyon fontos ikonokat, többek között Rubljovét. Ott rácsodálkoztam, hogy ezek tulajdonképpen modern festmények, miközben vallásosak, szakrálisak és transzcendensek.

Én is nagyon szerettem volna ikonokat festeni. Ekkoriban már komolyan foglalkoztam a videózással, és elkészítettem az első kis videóikonomat, ami a Krisztus színeváltozása volt. Akkor még azt is elhittem, hogy sikerült ikont készítenem. Azóta már nem gondolom, hogy sikerült. Mindenesetre működött, hiszen egyszerre volt vallásos tárgyú, szakrális kép és kortárs művészet, aminek borzasztóan örültem akkor.

– Ez azért nem csupán a médiumnak köszönhető.

– Nyilván nem csupán a médiumnak köszönhető. Annak az köszönhető, hogy ez akkoriban vonzotta a nézőket. Ez 2005-ben volt, amikor még annyira kicsi képernyőket ritkán látott az ember, és ezek behúzták a közönséget. Annak ellenére, hogy ilyen picurka volt, pont az intimitásával fogta meg őket, és a technikának köszönhetően még inkább bele tudtak merülni az alkotásba, mintha csupán egy másolt festmény lett volna. Ma viszont már nem gondolom, hogy ezek vallásos képként megállják a helyüket.

– Miért?

– Ennek a kor az oka. 1300-ban amikor a paraszt bácsi bement a templomba, akkor látott egy Krisztus képet. Ő máshol nem látott képet, kizárólag a templomban.

Így akkor ő tényleg nem a képet látta Krisztusról, hanem Krisztust magát látta.

Ma viszont felébredünk reggel, elővesszük a telefonunkat, és az első öt percben ezerötszáz képet is megnézünk. Így ma egészen más a képhez való viszonyulásunk, és ezért nem jelentheti ma ugyanazt egy kép, mint mondjuk 1300-ban. A mai városi környezetben szerintem nem lehet úgy nézni és úgy alkotni egy képet, mint régen, és ezért nem is működnek úgy szerintem.

– Te ebben a vizuális ingerekkel teli világban honnan inspirálódsz?

– Mindenhonnan. Az egyik legfontosabb a természet, például most is süt a szemembe a fény, amit az ablaküveg és a szemüvegem megtör, és kicsit párás a levegő. Az ilyen élmények mindig nagyon fontos inspirációk. De a tenger, az erdő és a városi környezet is. Én egyébként egy kis faluban nőttem fel a természet közelében, így ezek a mai napig nagyon fontos dolgok számomra. Másrészt a vallásosság, ami részben a keresztény teológia, aminek egyébként nem mondanám, hogy nagy tudósa vagyok. De a hit mindenképpen nagyon fontos és a keresztény művészet is.

– Milyen a te személyes vallásosságod? Milyen kapcsolatod van a hittel?

– Változó. Alapvetően hívő és kétkedő ember vagyok. És ez a kettő folyamatosan vív egymással. Igazából azt szoktam mondani, amikor ránézek mondjuk egy ködös tájra, hogy Jézus Krisztus a legnagyobb installációs művész. Vagy a természet. Nevezhetjük bárminek. Jelen pillanatban a kételkedés és a hit közötti vívódás a legmeghatározóbb. Van egy munkám, a Spotkapu, ami egy fényfolyosó. Ennél a befogadónak kell eldöntenie, hogy ez egy turbinába vezető út vagy kapu, esetleg egy sci-fi filmből ismert átjáró mondjuk egy másik galaxisba. Ezt rábízom a befogadóra, hiszen én magam is olykor így élem meg, máskor meg úgy. Ez folyamatosan változik.

Mátrai Erik: Spotkapu – a művész jóvoltából

– Nemrégiben megkaptad a fény mestere díjat.

– Azért én korábban is a fény mesterének gondoltam magam… (nevet)

– Mit tudsz a fényről, amit egy átlagember nem tudhat?

– Szerintem semmivel sem tudok többet, és nem nagyképűségből mondom ezt, hanem egyszerűen azért, mert régóta foglalkozom ezzel a médiummal, és olykor viszonylag otthonosan mozgok ebben a témában, vagy otthonosan kezelem ezt az anyagot. De ennyi.

Ismerek néhány világítási technikát és eszközöket, amiket megtanultam úgy használni, mint az ecsetet és a festéket, vagy a kalapácsot és a szöget. Tehát a fény ugyanolyan eszköz számomra, mint bármi más.

Nagyon fontos a jelkép, vagy szimbólumértéke, hiszen a fény a legeslegalapvetőbb emberi szimbólum. Ezért könnyű használni. Hiszen a fényre minden bogár rárepül, s a nézőket is vonzza a dolog.

– Tavaly az egyik installációd, a Szentendrén megépült Kilátás elég nagy port kavart. Számítottál erre?

– Nem, egyáltalán nem. Ez nem egy tervezett dolog volt. Ez egy hiba volt. Egyszerűen nem gondoltam arra, hogy Szentendre szívében, a múzeum közelében privát lakóingatlanok is vannak. És a múzeum is elfelejtett nekik szólni arról, hogy mi egy ilyen dolgot építünk oda. Teljesen igazuk volt, hiszen ennek a magaslesnek a tetejéről egyszerűen be lehetett látni az udvarukba, az erkélyükre és mindenhová. Én a megnyitó után átsétáltam, és bocsánatot kértem tőlük, hogy ez így alakul. Ez kicsit elvitte a munkának a lényegét is, hiszen nem erről kellett volna szólnia a történetnek.

– Miről kellett volna szólnia?

– Amikor a Gulyás Gábor felkért, hogy csináljak a múzeum udvarán egy installációt, elmentem megnézni a helyet, és azt láttam, hogy ott vagyunk Szentendre egyik legmagasabb pontján, mégis körbe vagyunk zárva három oldalról egy épülettel, a negyedik oldalról pedig egy kétméteres fallal, így semmit sem lehet látni a városból. Azt éreztem, hogy ebből egy kicsit ki kellene emelkedni. A szüleim az elmúlt 20 évben egy vadászházban dolgoztak, és nem messze onnan volt egy magasles, ahová rengeteget jártunk. Nekem ennek a magaslesnek az ablaka mindig egy mozivászonra emlékeztetett, onnan kitekinteni olyan volt, mint egy szélesvásznú panorámakép. Valahogy ezt a panorámát szerettem volna visszahozni Szentendre közepén.

– Milyen megélni azt, hogy ennyire másról szól egy alkotás, amit létrehoztál, mint amilyen élményt elő szerettél volna vele hívni?

– Ez nagyon sokszor megtörténik. Onnantól kezdve, hogy egy mű elkészül, a maga útját járja, és utána már nem nagyon tud a művész belelépni. Ez főleg az installációknál jellemző leginkább.

Az installációk nem a műteremben, hanem a helyszínen készülnek el, ott dől el, hogy fog kinézni, hogyan beszél a környezettel, hogyan működik és hogyan használják a látogatók. Nem mindig sikerül úgy, ahogy én azt elképzelem.

– Említetted a műtermedet. Aránylag régóta az art quarter budapestben dolgozol. Mit ad neked ez a hely?

– Számomra nagyon meghatározó. Szinte az első pillanattól ott vagyok, és csodálatos ahogy Wolfgang és a csapata hónapról-hónapra, évről-évre fejleszti ezt a dolgot. Hatalmas biztonságot jelent számomra, hogy ott van a műtermem. Raktározni is tudunk, sőt olykor kiállításaink, nyitott műtermes napjaink is vannak, amikor közvetlenül kapcsolatot teremtünk a nézőkkel. Emellett az itt alkotó, dolgozó közösség is nagyon fontos, hiszen nemcsak barátok vannak itt, hanem művészek, akikre felnézek, akiket szeretek, akiket imádok megnézni, akiknek szeretek átmenni a műtermébe. És most már a társművészetekkel is tudunk érintkezni, legyen szó kortárs táncról, irodalomról és zenéről. A rezidens programok révén pedig nemzetközi kapcsolatok is születnek kurátorokkal és képzőművészekkel.