Tranker Kata: „Szeretek versekként gondolni a munkáimra”

Tranker Kata - fotó: Kováts Bence

Az Ország Lilivel és Nemes Nagy Ágnessel is rokonságot érző Tranker Kata halkan és eltökélten építi intim, poétikus világát. Törékeny szerkezetű, letisztult művei játékosak és rejtélyesek egyszerre. Finnországban, Japánban, Németországban és Szlovákiában gyűjtött inspirációt. Állított már ki Bécsben, Kassán és Rómában is. 2014 után idén másodszor kapta meg a Derkovits ösztöndíjat. A Viltin Galéria művészköréhez tartozó képzőművésszel a művek társaságában eltöltött időről, határaink végességéről, fákról, papírlapokról és a résnyire nyitva hagyott ajtóról is beszélgettünk.

– Az alkotásaidban kiemelt szerepet szánsz az emlékezetnek. Vissza tudsz rá emlékezni, mióta tudod, hogy a képzőművészet lesz a te utad?

– Gyerekkorom óta a manuális tevékenységek okozták nekem a legnagyobb örömöt, úgyhogy rég motoszkált bennem, hogy hivatásszerűen is ilyesmivel kellene foglalkoznom. A szüleim viszont azt szerették volna, ha polgáribb szakmát választok, úgyhogy mégsem volt teljesen egyértelmű, merre tovább a gimnázium után. Van viszont egy pillanat, amire tisztán emlékszem: Székesfehérvár főutcáján sétálok, az iskola felé tartok, és akkor eldöntöm, hogy lesz, ami lesz, belevágok, mert nekem mindenképpen képzőművészettel kell foglalkoznom. 15 éves lehettem akkor.

– Néhány évvel később, 2007-ben el is kezdted a festő szakot, 2009-ben Hamburgban töltöttél egy szemesztert, ahol médiát és dizájnt hallgattál, aztán Finnország következett, de jártál Japánban is. A külföldi tapasztalatok mennyiben alakították az alkotásról való gondolkodásodat? Elsősorban amiatt kérdezem, mert az északi és a távol-keleti dizájn letisztultsága különösen jellemző a műveidre.

– Amikor Budapestre kerültem, valósággal sokkolt a bődületes mennyiségű óriásplakát és reklám, amik elárasztották az utcát. Ezért eldöntöttem, hogy messzire elkerülöm a harsány színeket és a grandiózus méreteket, amelyekkel akkoriban többen kísérleteztek amúgy az egyetemen. Én viszont nem szerettem volna ebbe a versenybe beszállni, úgyhogy fekete-fehér, minimalista eszközigényű képeket készítettem. Tudatos választás volt a részemről Finnország és Japán is, hiszen testközelből szerettem volna megismerni az ott élők gondolkodásmódját. A külföldi utaknak is köszönhetem, hogy mire a diplomához értem, kialakítottam egy sajátos vizuális világot.

Inverz folyamat (2012), Tranker Kata diplomamunkája – a művész jóvoltából

– Fontos ismertetőjegyei szerintem a munkáidnak a paradoxonok. Bár visszafogottan, halkan fogalmazol, mégis kifejezőek, tartalmasak a műveid. Személyesek, ugyanakkor univerzális témákat dolgoznak fel. Légies a szerkezetük, de súlyos tartalmakat hordoznak. Ezek az ellentmondások talán éppen az alkotásaidra jellemző ingatag harmóniában oldódnak fel. Különös feladványok elé állítasz bennünket, befogadókat, és ezzel kíváncsivá teszel.

– Alkotás közben sokat gondolok arra, hogy milyen utat jár majd végig a néző, aki a munkáimmal találkozik a kiállítótérben. Akkor vagyok elégedett, ha olyan teret teremtenek a műveim, ahova kellemes belépni, ahol jól érzi magát a látogató.

Szeretem, ha a néző talál a munkában valamilyen számára érdekes részletet, ami arra készteti, hogy maradjon és keresse meg az összefüggéseket.

Szívesen kísérletezem a kiállítási helyzetek határaival is, és azért fontos számomra, hogy jól ismerjem a teret, ahova a tárgyaim kerülnek, hogy némiképp tervezhetővé tegyem a műveim befogadásának folyamatát.

– Külföldön másképpen olvassák egyébként a munkáidat, vagy a hazai közeghez hasonlóan látják és értik őket másutt is?

– Nagyon hasonlóan, aminek nagyon örülök. A miénktől leginkább eltérő kultúrájú ország, ahol kiállíthattam, a már említett Japán volt, és a visszajelzésekből azt szűrtem le, hogy ott is működtek a munkáim.

Tanker Kata: Örökélet (2017), részlet – a művész jóvoltából

– A kiállításaid és a műveid címeiből sejthető, hogy érdeklődsz a természettudományok iránt. Miként táplálkozol az előbbiekből képzőművészként?

– Emberként és alkotóként is próbálok a mindennapjaimmal és az engem aktuálisan érdeklő feladatokkal, problémákkal kapcsolatban törvényszerűségeket találni, és így tesznek a természettudományok művelői is. Elsősorban a természettudományos hozzáállás érdekes tehát nekem. Igaz, ez az egzakt gondolkodásmód ma már kissé utópisztikusnak tűnik, hiszen tudjuk, hogy a tudomány sem tévedhetetlen, de azt a jól eső illúziót kínálja mégis, hogy a világ megismerhető, hiszen a működése alapvető törvényszerűségeken nyugszik. Művészként elsősorban az érdekel, hogy a természettudományok szemléltető és leíró jellegű attitűdje miként ültethető át az alkotói gyakorlatba.

Tranker Kata: Antropológiai gyűjtemény (2016-17), részlet – a művész jóvoltából

– Apropó, átültetés. A közelmúltig szinte kizárólag a fa különböző létállapotai adták a munkáid alapanyagát. Hurkapálcákat, léceket, könyveket, apró papírfigurákat és fekete-fehér fotókat használsz, ezekből építesz létrákat, az ég felé törő, billegő konstrukciókat. Miért éppen a fával van dolgod?

– A fa különféle permutációira a Finnországban töltött hónapjaim alatt figyeltem fel igazán.

Elsősorban a textúra egyszerűsége és nagyszerűsége miatt használok azóta is papírt és fát.

Könnyen beszerezhető és könnyedén alakítható anyagokról van ugyanis szó. Tapasztalataim szerint bármi megteremthető és előállítható belőlük.

Tranker Kata: Mamáék kertje (2012) – fotó: Viltin Galéria

– Egy Tranker Kata-műben jó adag teremtő játékosság rejlik, de a titokzatosság is jellemző a munkáidra. És mintha mindezeken felül megbújna bennük némi melankólia is. Otthonosak és rejtélyesek, egy kicsit olyanok ezért, mintha Wes Anderson valamelyik Kafka-műből készülő bábanimációjának a makettjei volnának.

– A megismerhetőség tényleg sohasem teljes, a munkáimban sem. Egyik művemmel sem állítom, hogy amit mondok, az teljes egészében úgy is van. Minden esetben jelzem – halkan, zárójelben –, hogy ami itt látható, az csupán pillanatnyi, személyes nézőpont, és így persze koránt sem tévedhetetlen vagy abszolút.

És ezzel azt is kifejezni igyekszem, hogy a határaink végesek, a szempontjaink pedig – bármennyire is törekszünk az optimális rendszerek létrehozására – sohasem terjedhetnek ki mindenre.

Résnyire nyitva hagyom a befogadók előtt az ajtót: lépjenek közelebb, hangolódjanak rá a műre, és fejezzék be azt a saját szándékuk szerint.

– A képzőművészet történetéből kik azok, akik fontosak neked, akikhez időről időre visszatérsz?

– Az Európai Iskola kifejezetten közel áll hozzám, különösen Vajda Lajos művészetét szeretem. Vagy említhetném Ország Lilit, a külföldiek közül pedig mostanában gyakran nézegetem Louise Bourgeois munkáit. Persze nem feltétlenül egész életművekhez találok kapcsolódási pontokat, előfordul, hogy egy-egy mű fog meg. Vannak aztán a képzőművészeten kívüli alkotók is, akikkel rokonságot érzek. Nemes Nagy Ágnes verseihez például szívesen térek vissza újra és újra, ahogy Kristóf Ágota könyveihez is.

Tranker Kata: Családi rom (2017) – a művész jóvoltából

– A poétikus fogalmazásmód neked is a sajátod.

– Szeretek néha versekként gondolni a munkáimra, amelyek utalásokat, metaforákat használnak vizuális nyelven. Felfejthető és csupán megsejthető elemeket egyaránt tartalmaznak.

– Egyetlen nagy kötetet írsz, vagy elképzelhetőnek tartod, hogy a jövőben valami egészen másfajta könyvbe is belefogsz?

– Sosem volt szándékos a részemről, hogy kapcsolódjanak egymáshoz, amiket készítek, vagy ahogy te fogalmazol, kötetté szerveződjenek. Nem szeretném ismételni magam. Jó lenne elkerülni, hogy unalmassá, kiszámíthatóvá váljon az, amit csinálok, ezért ha valami újba fogok, általában úgy gondolom, hogy ez most teljesen eltér a korábbi munkáimtól. A külső szemlélők viszont ezekben az alkotásokban is felismerik a rám jellemző stílusjegyeket és rámutatnak, miként kapcsolódnak ezek a dolgaim a régebbi művekhez. El tudom mindenesetre képzelni, hogy egyszer tényleg valami teljesen újba fogok. Aztán lehet, hogy arról is azt mondják majd, hogy a régebbi műveimmel rokon…