Vonalak és pacák dollármilliókért – Ilyet tényleg mi is tudnánk?

Francis Bacon és Cy Twombly művei a Sotheby's aukciósház árverésén - fotó: sothebys.com

Az elmúlt hetekben két olyan írás is megjelent a blogon, amelyek „Részlet az »Ilyet én is tudok« sorozatból” megjegyzéssel szerepeltek (és terveink szerint ilyenekkel továbbra is rendszeresen fognak majd találkozni olvasóink). Ennek „magyarázataként” most közreadunk egy részletet a szerző „Ilyet én is tudok” – Sokmilliós művek kalapács alatt című, tavaly ősszel a Typotex Kiadó gondozásában megjelent könyvéből, amely ennek a „sorozatnak” a korábbi darabjait gyűjtötte kötetbe.

Rendszeresen szoktam fogadásokat ajánlani ismerőseimnek, hogy egy modern, vagy kortárs, azon belül is elsősorban absztrakt/nonfiguratív, geometrikus/konstruktivista, netán monokróm műveket felvonultató képzőművészeti kiállításban hány perc alatt fogjuk meghallani azt a mondatot valamelyik kép (ritkábban: szobor) előtt: „Ilyet én is tudok…” (B. változat: „Ilyet a hároméves unokám is tud…”) Amikor pedig egy-egy ilyen „ilyet én is tudok” típusú műalkotás font- vagy dollármilliókért cserél gazdát valamelyik londoni vagy New York-i árverésen, akkor meg rendre azt halljuk (még az is lehet, hogy ugyanazoktól, akik amúgy saját maguk szerint maguk is tudnának „olyanokat”), hogy „Vajon ki az a … (itt általában valamilyen súlyosan sértő szó szokott állni), aki ennyi pénzt ad ezért…?” (és az „ezért” leginkább valamilyen nagyon lesajnálónak szánt hangsúllyal van ejtve).

Ide kapcsolódik:
5,3 milliárd dollár – ennyit költöttek idén a Sotheby’s árverésein

Márpedig a világ legdrágábban elkelő műalkotásai között manapság szinte alig van „klasszikus”, régi festmény vagy szobor, a legtöbb – elsősorban az árát illetően – „sztár”-tétel az úgynevezett „Post-War”, tehát a második világháború után született, vagy éppen a kortárs (Contemporary), vagyis a ma élő művészek által készített alkotások közül kerül ki.

Hogy ez mennyire így van, arra vonatkozóan mindjárt így az elején – mondhatni: bemelegítésképpen – lássunk néhány konkrét adatot.

Az Art Basel műkereskedelmi vásár szervezői és a világ egyik vezető pénzügyi szolgáltató cége, az UBS minden év tavaszán, a bázeli rendezvény – a világ egyik legnagyobb üzleti jellegű képzőművészeti seregszemléje – idején jelentetik meg az előző év műkereskedelmi adatait feldolgozó közös kiadványukat. A The Art Market 2017 című elemzés szerint – amely tehát értelemszerűen az előző év adatait tartalmazza – 2016-ban a világ műtárgypiacának összesített forgalma 56,6 milliárd dollár volt. (Ez persze látszólag – sőt, nyilván a valóságban is – hatalmas summa, ami erősen táplálhatja azt a közkeletű vélekedést, miszerint a műtárgypiacon kifejezetten jelentős pénzek mozognak, ám azért összehasonlításként nem árt, ha azt is tudjuk, hogy ez az összeg pontosan ugyanakkora, mint amennyit ugyanabban az évben csak az Egyesült Államok lakói állateledelre költöttek…)

Ide kapcsolódik:
Pillants bele Amerika 10 legizgalmasabb kiállításába

Ennek az 56,6 milliárd dollárnak a 81 százalékát három ország, az Egyesült Államok (a teljes forgalom 40 százaléka), az Egyesült Királyság (21 százalék) és Kína (20 százalék) „termelte meg”; a koncentrációra jellemző, hogy a negyedik helyen Franciaország már csak hét, az ötödiken és a hatodikon Németország és Svájc már csak két-két százalékkal szerepel, és a világ összes többi része osztozik a maradék nyolc százalékon. Egy másik kimutatás szerint viszont ma mindössze a társadalom legvagyonosabb négy százaléka gyűjt egyáltalán műtárgyat, vagyis ezen a piacon mindössze ennyi ember költi el ezt a rengeteg pénzt.

Ami az intézményi megoszlást illeti, az éves összforgalom 57 százaléka azokban a galériákban és műkereskedésekben realizálódott, amelyek a világ műtárgypiacán működő nagyjából 310 ezer cég 95 százalékát adják, míg a másik 43 százalék a cégek öt százalékát kitevő árverezőházak által bonyolított aukciókon folyt be (vagyis jól látható, hogy arányaiban itt jóval magasabb árakon kelnek el a művek, mint a nem nyilvánosan lebonyolított üzletekben, illetve hogy – megfordítva a kérdést – a legkvalitásosabb piacra kerülő munkák inkább ide, azaz a versenyhelyzetet teremtő, és így jobb árak elérésének az esélyét nyújtó árverésekre áramlanak).

Martos Gábor Ilyet én is tudok című könyve, címlapon Erwin Wurm Északi szobor című munkája

Ami viszont a mi mostani szempontunk szerint a legfontosabb: az egyes művészettörténeti korszakokat nézve az úgynevezett régi mesterek, tehát a „klasszikus” alkotók művei 13 százalékot „termeltek” az összforgalomból, a „modern” – tehát a 19. század végi és a 20. század elejei – művészek alkotásaié 23 százalékot, míg a második  világháború utáni (vagyis a „Post-War” és a „Contemporary” kategória) művészeinek munkái hozták a teljes forgalom 52 százalékát.

Ide kapcsolódik:
Így fest a világ legdrágább élő női alkotója

Mivel pedig azt is tudjuk, hogy ezek az üzletek számszerűen csak az adásvételek 37 százalékát jelentették, ez azt mutatja, hogy ebben a kategóriában jóval magasabbak az átlagárak, mint a korábbról származó tételek esetében. A kortárs szegmens piaci előretörését pedig abból láthatjuk, hogy míg a „Post-War” művek piaci részesedése 2000-ben még csak az összforgalom nyolc, a „Contemporary” alkotásoké pedig csak három százalékát tette ki, addig 2017 első felében ezek az arányok már huszonegy, illetve tizenöt százalékra emelkedtek a teljes forgalmon belül.

Az Artprice 2017 szeptemberében közzétett éves jelentése szerint – amely 2016 második és 2017 első félévének időszakát vizsgálta – ebben a tizenkét hónapban 57.100 kortárs műalkotás cserélt gazdát árveréseken (ami 3,8 százalékos növekedés az előző egy éves periódushoz képest). Ezeknek a műtárgyaknak az összesített aukciós forgalma – az előző évi 1,5 milliárd dollárral szemben – 1,58 milliárd dollár volt; a tételek 72 százalékát festmények tették ki.

Ami pedig a legutoljára megjelent ilyen összegzést, az Artprice 2017 első félévére vonatkozó adatait illeti, abból is az látszik, hogy az év első hat hónapjának 6,9 milliárd dolláros aukciós összforgalmából (ami 5,3 százalékkal magasabb, mint az előző év első felének hasonló adata) csaknem negyven százalékot hoztak a „Post-War” és a „Contemporary” kategóriákba tartozó műtárgyak, ami minden idők második legmagasabb ilyen arány-értéke (csak 2014-ben volt még ennél is egy pár százalékkal több ennek a két szegmensnek a piaci részesedése).

Ide kapcsolódik:
Hogyér’ a Van Dyck?

De ha nemcsak kifejezetten a műtárgypiacra koncentrálunk, hanem a művészet megjelenésének egyéb területeire is, akkor is azt látjuk – például az interneten a nemzetközi művészeti oldalakat böngészve –, hogy mennyivel több a modern-kortárs alkotásokat felvonultató múzeumi kiállítások, galériás bemutatkozások száma, mint a régi klasszikusokéi. Ennek persze az is az oka, hogy utóbbiak munkái eleve korlátozott számúak, hiszen lezárt életművek adott számú darabjai, míg a mai alkotások naponta, szinte vég nélkül sokasodnak; meg persze az is, hogy a klasszikusok műveinek mennyiségileg jó, minőségileg pedig a legjobb – tehát legvonzóbb – része ma már leginkább múzeumi, vagy régóta őrzött, „beállt”, nehezen mozduló magángyűjteményekben van, míg a maiak inkább forognak a piacon, legyen az akár a múzeumi-kiállítási, akár az árverési-műkereskedelmi piac. Az a piac, amelyik mégiscsak valamiféle „értékmérője” a műveknek, még ha természetesen nem is okvetlenül objektív, nem is mindig manipulálatlan, és főleg – elsősorban a kívülállók számára, de sokszor a bennfenteseknek is – a legtöbbször alig átlátható és érthető, mármint hogy mikor mi, és főleg hogy ami, az is miért is történik benne.

Az Ilyet én is tudok – Sokmilliós művek kalapács alatt című könyvemhez hasonlóan e helyt is arra vállalkozom, hogy bemutassak egy csokorra valót olyan modern, illetve kortárs, elsősorban absztrakt/nonfiguratív műalkotásokból, amelyek láttán jó eséllyel hallhatjuk azt bizonyos nézőiktől, hogy „ilyet én is tudok”, ám amelyek – fittyet hányva erre a hetyke állításra, illetve az eladásuk utáni esetenkénti „ki az a…” típusú értetlenkedő csodálkozásra – az elmúlt években nagyon magas, konkrétan harminc millió dollárt (ez 2017/18 fordulóján nagyjából olyan 7,654 milliárd forint volt) is meghaladó áron kerültek új tulajdonoshoz. Az összeállításban egyformán figyelembe veszem a nyilvános árveréseken, illetve a bármilyen formában nyilvánosságot kapott magánüzletekben létrejött adás-vételeket; igyekszem röviden bemutatni a piacon legfontosabb/legsikeresebb„sztár”-művek alkotóit, valamint maguknak a műveknek a történetét; illetve különböző szakértők – művészettörténészek, kritikusok, esztéták – véleményét idézve megpróbálom felvázolni, hogy az adott esetben a nagyközönség bizonyos tagjainak a szemében nemcsak semmitmondó, de egyúttal semmit sem érő műtárgyak a velük alaposabban foglalkozók számára miért is jelentenek legtöbbször mégis komoly, művészettörténeti szempontból is értékelendő szellemi produktumokat.

Mielőtt azonban eddig érve a szövegben, felmerülne az olvasóban, hogy miért is akarom én őt meggyőzni arról, hogy innentől fogva szeresse azokat a műveket, amelyek pedig neki eddig nem mondtak semmit, vagy pláne egyenesen taszították, gyorsan megnyugtatok mindenkit: erről szó sincs. Én csak és kizárólag tényeket, illetve bizonyos személyek által ezekben a tényekben szereplő alkotók munkásságához, vagy éppen bizonyos konkrét műveikhez fűzött gondolatokat fogok felsorakoztatni ezekben a bejegyzésekben – a „tanulságok” levonását pedig kinek-kinek a maga véleményére, annak megváltoztathatatlanságára, vagy akár éppen elmozdulásának eredményére bízom.

De itt és most, mielőtt útnak indulnák erre az izgalmas területre, azért egyetlen személyes véleményt mégis engedjen meg nekem, Kedves Olvasó: be kell valljam, hogy én bizony azt azért szívesen mondanám egy-egy ilyen „ilyet én is tudok” hallatán, hogy akkor tessék, rajta, csináld! Mert lehet ugyan, hogy tudsz húzni három vonalat – nota bene: meggyőződésem, hogy esztétikai értelemben „olyat” azért az esetek legnagyobb részében nem tudsz –, vagy néhány színes pacát kenni egy vászonra, de hogy soha a büdös életben nem fogsz értük sokmillió dollárt kapni, abban egészen bizonyos vagyok.

Ide kapcsolódik:
Leonardo előtt tiszteleg a brit Királyi Posta

És ez bizony nem csak azért van így, mert – ahogyan ezt is hallhatjuk időről időre egyesektől – „a sznobok csak »neveket« vásárolnak”, hiszen ha ez valóban ilyen egyszerű lenne, akkor a világ műkereskedelmi toplistájának az élmezőnyében nyilván a világon a legismertebb „nagy” (tehát a gyűjtők számára is a legvonzóbb) klasszikus művésznevek, az egyetlen valóban itt található Leonardo mellett Giotto, Michelangelo, Raffaello, Tiziano, vagy éppen Vermeer sorakoznának, nem pedig De Kooning, Pollock, Bacon, Basquiat, Rothko, Warhol és „modern” társaik. Másrészt pedig azt se feledjük el, hogy ha ez mégiscsak így van, mármint hogy a sznobok a „neveket” vásárolják (hiszen tudjuk, hogy részben azért tényleg így van), azért azt a „nevet” is csak meg kellett előbb „csinálnia” valakinek, mire viselője eljutott oda, hogy a műveiért – még ha azon éppen csak három vonal és néhány színes paca van is – valakik dollármilliókat legyenek hajlandók kifizetni. És ha valaki ezt felismerve nem automatikusan, mondhatni „zsigerből” az elutasítást választja egy-egy ilyen mű láttán, hanem mondjuk vesz legalább annyi fáradságot, hogy megpróbálja felfedezni ezeknek az alkotásoknak az értékeit (a továbbiakban ehhez megpróbálok majd minél több segítséget adni), akkor hátha azon is el tudunk majd gondolkozni, hogy vajon mi is a különbség a te három vonalad, meg a sokmillió dolláros három vonal között, ahelyett, hogy csak értetlenkednénk, meg „ilyet én is tudok”-oznánk…

Martos Gábor
„Ilyet én is tudok” – Sokmilliós művek kalapács alatt
(Részlet a könyvből)