Szá gun dzá: a „négy előkelő úr”, vagyis a négy nemes növény a tradicionális koreai festészet kedvelt motívuma. A tavaszt a szilvavirág, a nyarat az orchidea, az őszt
a krizantém, a telet a bambusz jelképezi a távol-keleti kultúrában. Ahogyan az éjfekete tinta nyomot hagy a hófehér papíron, olyan szorosan kapcsolódnak az egyes virágok a megfelelő évszakhoz. A 2013-ban a Koreai Nemzeti Táncszínházban bemutatott, azóta is turnézó A tinta illata ihletforrását ez a festészeti hagyomány jelenti.
A cikk eredetileg a BTF magazinban jelent meg.
Yun Sung-joo koreográfus és a látványért felelős Jung Ku-ho lendületes ecsetvonásaiból kivételes vizuális és akusztikus élményt nyújtó előadás született.
Az 1962-ben alapított együttes több bemutatójához hasonlóan a koreai hagyomány és a kortárs világ kihívásai ezúttal is találkoznak. Az április 18-án a Müpában látható produkció valóságos „mozgó festmény”, amit harmónia, elegancia és virtuozitás jellemez.
A négy virág motívumából a szemünk előtt bomlik ki a négy évszak örök története, ami az univerzum egységéről, természet és ember összetartozásáról is plasztikus képekben mesél.
A nemes férfiak nyitótáncát követően a tél fogságából kiszabadult, a tavasz leheletétől életre kelő bájos szilvavirág tűnik fel. Az erdő mélyén illatozó, színpompás orchidea a nyár hírnöke. Az őszt a téli időszak kezdetéig virágzó krizantém jeleníti meg, ami a nemes férfi állhatatosságát, kitartását is szimbolizálja. A hóban és fagyban is zölden pompázó bambusz a szilárd jellemmel válik egyenértékűvé.

Koreai Nemzeti Táncszínház: Scent of Ink (A tinta illata) – forrás: mupa.hu
Az estnek nincs elmesélhető narratívája: a képek, színek, hangulatok elvont, minimalista térben, különleges, színpompás jelmezekben elevenednek meg, miközben tradicionális koreai dallamok szólnak. A látványtervező Jung Ku-ho a múlt örökségét a korunkat jellemző vizualitással kapcsolja össze, így hangsúlyozva a koreai tánc mélységét.
A koreográfus Yun Sung-joo szerint a mű hagyományos alapokon álló kortárs alkotás.
A tinta illatában a táncosok egész teste lélegzik. Reméljük, hogy a nézőink lelkére is hat majd a csendes hullámzás.
A hagyományos kínai harcművészet sokaknak ismerős Magyarországon is, az 1985-ben alapított Artus törzsközönségének egészen biztosan az. Az április 15-én a Nemzeti Táncszínházban bemutatásra kerülő A Szél kapuja rendező-koreográfusa, a társulatot vezető Goda Gábor hozzáteszi:
A Tai Chi Chuan számunkra nemcsak harcművészet, hanem a természettel tökéletes összhangban lévő, eleve adott mozdulatokból született mozgásrendszer és kompozíció, ami többek közt abban segít, hogy megérezzük, hogyan tudunk emberként harmóniában élni a környezetünkkel. Felismertem, miért nem tudtam jó ideig fogást találni a témán: a szelet hogyan is lehetne megragadni?
Amikor az új darab forrásvidékéről kérdezem, elmondja, hogy több mint egyéves alkotófolyamat előzte meg a bemutatót. „Sok időt követelt magának a darab, és meghatározó pillanat volt, amikor felismertem, miért nem tudtam jó ideig fogást találni a témán: a szelet hogyan is lehetne megragadni? Voltak sorsszerű pillanatok is: Tajvanra utaztam, hogy a Tai Chi Chuan, természet és művészet összefüggéseit tanulmányozzam. Egy természetvédelmi parkban, a semmi közepén egy táblába botlottam, ennyi állt rajta: WIND GATE.”
Egy kritikusa sok évvel ezelőtt színházi archeológusnak nevezte Goda Gábort: az alkotó érdeklődésének homlokterében csupa „korszerűtlen”, a mai kor szemében nem feltétlenül divatos dolog áll.
Vannak alapvető, fontos kérdések, amiket fiatalon fel merünk tenni, aztán bár választ nem találunk, mégis elfelejtődnek – az élet, a munka, a gondok elsodornak tőlük. Én viszont továbbra is kíváncsi vagyok, kik vagyunk, hogyan működik a világunk, és az előadásaink az erről való gondolkodás állomásaiként olvashatóak.
„A Cseppkánonban az emberiségről mint egységről gondolkodtunk, a Rajban az izgatott, hogyan keletkeznek a döntéseink. A Szél kapujában továbbmegyünk, amikor a gondolatok és érzések helyét kutatjuk az emberben. A kínaiak a szél kapujának nevezik a test egy bizonyos pontját, ahol szellemileg átlélegződik, felfrissül, kitisztul az ember. Tudat és szél. Mindkettő különös, megfoghatatlan jelenség: sohasem látjuk, csupán a hatását észleljük…”
A Szél kapuját már a Millenárison, a Nemzeti Táncszínház nemrég avatott új épületében láthatjuk. A nyolcezer négyzetméteres épületben balett-termek, öltözők és irodák is helyet kaptak, de a legfontosabb, hogy egyszerre akár ötszázan is nézhetnek táncelőadást. „A nagyszínpad mellett ott a kamaraterem, nem is akárhol: az előcsarnokban fejünk fölött lebegő kétezer tonnás kocka tartalmazza a stúdiószínpadot. A táncosok fokozott fizikai megterhelésére tekintettel a próbatermeknek egyedi a fűtési rendszere, és a színpad borovifenyő táncpadlója is kifejezetten óvja és segíti a művészeinket” – mondja Ertl Péter igazgató az építkezés kihívásairól. A Nemzeti Táncszínház új helyszíne élő térként működik: „Nemcsak este, de napközben is várjuk a látogatókat. A cél, hogy közel kerüljön a tánc – mindenkihez.”